A boltban vettünk némi ennivalót, majd az ellenérték kasszába helyezése után végre elköltöttük reggelinket. Mire végeztünk, az üzletek kinyitottak, így én fellifteztem a kiszemelt bolthoz, és hamar rá is kérdeztem, hogy az a bizonyos pár lábbeli van-e a méretemben. Közel-keleti szokás szerint (?) megnézték, hogy milyen méretben vannak kinn a polcokon, aztán a fejüket vakarták, hogy ez valószínűleg nem lesz. Rákérdeztem, hogy esetleg van-e valami raktár, ahol esetleg egy kis készlet vár-e a boldog vásárlóra, erre elmentek megkeresni, és fél percen belül már ott volt előttem a megfelelő nagyságú cipellő. Próba, próba, számolgatás, vétel, viszlát pláza, vissza taxival a szukhoz.
A Dimzzel való korábban megbeszélt találkozásig még volt kb. egy óra, így Ivannal elkezdtük felfedezni a még ismeretlen részét a bazároknak, majd vásárlási szándékunkat némi alku után tettlegesség követte. Amikor már indultunk a szuk bejárata felé a találkozóra, egy sarkon Ivan azt mondta, hogy ő még vesz valamit, öt perc, és visszajön, én pedig mondtam, hogy megvárom. Egy ideig egy helyben álltam, majd leültem egy járda szélére, és közben az embereket fényképezgettem feltűnés nélkül. Telt-múlt az idő, Ivan sehol. 30-40 perc múlva már kezdett komolyan érdekelni, hogy mégis merre bandukolhat, így elkezdtem a szuk hosszabbik vége felé sétálni. Öt perc séta után sem Ivant, sem a szuk végét nem láttam, így inkább visszafordultam. Közben sms érkezett Samitól jelezve, hogy Dimz ’elvesztett’ minket, a korábbi hotelban vár minket. Dimz? Ugyan már! Ivan veszett el (már megint)! Dimz csak egy működésképtelen libanoni számot tudott felmutatni telefonján, míg Ivannak volt egy szlovák kártyája, aminek a számát senki sem tudta közülünk. Így kicsit nehezebben ment a kapcsolattartás.
Döntöttem. Mivel Ivan állandóan és idegesítő módon mindig elkóvályog és elveszik, azt gondoltam, hogy legalább másik társamat keresem meg a szállodánál, így legalább én nem maradok egyedül. Elindultam a bejárat felé. A nyitott térről az első, fedett részen keresztül elértem a bejárathoz, ahol Ivan vigyorgott nekem. Kérdeztem, hogy mégis hogy teleportált el idáig, erre azt válaszolta, hogy a téren nem talált meg a megbeszélt helyen (ahol ott voltam), ezért jött ide. Viszont a fedett részt már vagy ötször végigjárta utánam keresgélve eredmény nélkül. Úgy láttam, jobb lesz abbahagyni a kérdezősködést, így gyorsan elsétáltunk a helyre, ahol a csapat harmadik tagja várt egy új uddal, egy új drbekivel, és egy új második ütős hangszerrel. Szép kis felszerelés!
Éhesek voltunk, így elkezdtünk kaja után nézelődni. Így délután 2-3 felé még mindig nem találtunk semmit nyitva a környéken, így az előző napi helyre mentünk vissza, ahol újra szétmarcangoltunk egy grillcsirkét. Dimz a fűszerbizniszen is dolgozott, így egy megbeszélésre, valamint termékminta átvételére újra visszarohant az amúgy fűszerektől csodálatosan kellemes illatot árasztó szukba, magunkra hagyva minket újra. Addig Ivannal kicsit sétálgattunk, én ittam egy friss narancs juicet, kicsit lepihentünk egy padon, majd visszatértünk a szökőkutas térre, ami a legújabb megbeszélt helyünk volt. Ettünk egy kis baklavát, mert minden oldalról édességboltok vettek minket körül. Egymás mellett szünet nélkül legalább hat édességboltot találtunk, magas tornyokba felhalmozva az édességeket, és mivel áraikban és kínálatukban látszólag ugyanazt nyújtották, találomra választottuk az egyiket, és nem érzem, hogy rossz döntést hoztunk volna. Közben Samival is váltottunk egy üzenetet, így rá vártunk negyven percet a téren.
És megérkezett! Bepakoltuk csomagjainkat a kocsiba, majd elvitt minket egy kedves kis utcába, ahol megmutatta általános iskolájának bejáratát, majd vele szemben középiskolájának bejáratát is. Kipróbáltunk egy kis tipikus ramadáni édességet, majd egy, az előzőnél még régebbi szukba jutottunk (jaj, ne, már megint). Mivel közel volt a napnyugta, szinte minden zárva volt már, mi sem töltöttünk túl sok időt ott. Némi telefonálgatás után végül úgy alakult, hogy elvitt minket otthonába egy tíz percre, ahol megkóstoltunk egy másik tipikus ramadáni, azonban nem ételt, hanem házi készítésű italt, majd mivel a vacsora fontos volt számára, nekünk pedig az, hogy hazajussunk, kivitt minket egy általában forgalmasabbnak mondott útra, megvárta, hogy jöjjön egy kisbusz, ami elvinne minket, majd érzékeny búcsút vett tőlünk.
Mivel az emberek többsége nagyon várta már ezt a vacsorát, az utak szinte üresek voltak. A kisbusz elvitt minket a távolsági buszvégállomásra. Ekkor még nyolc óra sem volt, és úgy tudtuk, hogy az utolsó busz Bejrútba 9-10 körül megy, így elkezdtünk kérdezősködni, hogy mégis honnan, erre végül az információból azt a választ kaptuk, hogy „no bus”. Így nem volt más választásunk, mint keresni egy taxist. A kezdeti fejenkénti 800 SP-s (Syrian Pounds) árat lealkudtuk 600SP-re úgy, hogy a sofőr még fél órát vár is ránk a határon, majd várhattunk még két utasra, hogy megteljen a kocsi. Mivel a sofőr nem beszélt angolul, csak a számokat ismerte, reménykedtünk, hogy jól értette meg, amit akartunk tőle.
Útnak indultunk. A határon viszonylag jól haladtunk. Bár a sofőr állandóan az órájára mutogatott, mi elég hamar végeztünk, majd a libanoni oldalon még mi vártunk rá néhány percet. Miután megérkeztünk Bejrútba, fejenként 800SP-t kért tőlünk. Mi meg mondtuk, hogy 600SP-ben egyeztünk meg. Erre elkezdte mutogatni, hogy milyen sokat kellett várni ránk a határon, így fizessünk 800-at, de persze mi nem akartunk, mivel fél órás várakozás a határon teljesen átlagos, mással sem végzett volna hamarabban. Azonban nagyon erőszakos volt, és néhány másik taxis is odajött nézelődni, bár nem állt a pártjára. Azt tudtuk, hogy nagyon sok embernek van lőfegyvere, valamint ha itt valami komoly balhé van, akkor a többi taxis biztosan nem fog az oldalunkra állni, így végül kiegyeztünk egy 700SP-s fuvardíjban, majd servicet keresve visszautaztunk idegesen az egyetemre.
Nagyon kalandos utunk sok élménnyel gazdagított minket, a határon fizetendő összegek, valamint a hazug taxis miatt pedig bőven apasztotta tárcánkat. Az biztos, hogy felejthetetlen volt, és ha kihagytam volna, nem tudtam volna, milyen érdekes dolgokról maradok le. Jól döntöttem.
Utolsó kommentek