Eljött az idő, hogy bezárjam végre a blogot. Már rég hazaérkeztem, nem tudok új dolgokat mesélni, így igazán megszűnik a funkciója az oldalnak. Mármint ilyen szempontból. Azonban az eddigi bejegyzések természetesen megmaradnak, remélem van köztük néhány hasznos információ azok számára is, akik készülnek kiutazni. Ha bármi kérdés merül fel ezzel kapcsolatban, kommentben lehet feltenni. Ezekről kapok értesítést, így hamar tudok reagálni, remélem, hogy tudok segíteni majd.
Írtam egy cikket a Győrszentiváni Krónika c. újságba, ezt még bevágom ide, összefoglalásnak jó.
Viszlát Libanon!
Két hónap Libanonban
Az idei nyaramat egy különleges országban a Közel-Keleten, Libanonban töltöttem. A Földközi-tenger partján fekvő országot Izrael határolja délről, másik szomszédja pedig Szíria. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen – ahol idén szereztem meg a gépészmérnöki diplomát és jelenleg a mesterképzésre járok - működő mérnökhallgatói szervezet, az IAESTE szervezésének és segítségének köszönhetően pályáztam és nyertem el ezt a helyet, ahol gépészmérnök gyakornokként dolgoztam. A munkahelyem a Bejrúti Amerikai Egyetememen volt, ami talán az egyetlen igazán zöld pontja a fővárosnak, és azon kevés egyetemek közé tartozik, amik saját tengerparttal rendelkeznek.
Az országot az utóbbi évtizedekben a történelem viharai tépázták meg. 1973-tól kezdve egy több mint 15 éves polgárháború vette kezdetét, valamint 2006-ban Izraellel is harcban állt. A vallási sokszínűség (síita, szunnita, drúz, maronita katolikus, görög ortodox, stb.) könnyű lehetőséget ad és adott a megkülönböztetésre, mely véres harcokat jelentett a polgárháború alatt és után is. Kint létem során nem voltak atrocitások, csupán szokás szerint a déli szomszéd politikusai folytattak szócsatákat velük.
Az ország a turizmusból él, ugyanis a területet az utóbbi néhány ezer évben több mint tizenöt nép tartotta uralma alatt, így rengeteg kultúra nyomaira lelhet a látogató; Bejrút pedig nyáron az a város, ahová sokan csak szórakozni jönnek, ugyanis a világ egyik legbulizósabb központja, ahol számos külföldi sztár képviselteti magát. Bár arab országról van szó, itt nincs olaj, nincs többnejűség, csak külföldiek hordanak csadort és a muzulmánok mellett körülbelül 39% keresztény él. Egy átjáró a keleti és nyugati kultúra között.
A világ minden tájáról érkeztek mérnök gyakornokok ide, többek között Indiából, Mexikóból, Kolumbiából, Tunéziából, Angliából, vagy akár említhetem a szomszédos Szlovákiát is. A közös nyelv az angol volt. A hétköznapi munka után új barátaimmal fedeztük fel az országot, így eljutottunk Bibloszba, ahol a legrégebbi ismert ábécét, az arab, a cirill, és a latin betűk ősét jegyezték le, Türoszba, aminek vidékét a Kánaán helyéül nevez meg a Biblia, Baalbekbe, ahol a Jupiter templom 20 méter magas oszlopait is láthattuk a sivatag szélén helyezkedő városban. Egy izgalmas út során, miután a szíriai határon a buszunk otthagyott minket a sivatagban, míg a vízumunkra vártunk, eljutottunk Damaszkuszba, ahol Pál apostol megtérése történt, és egy igazi keleti várost fedezhettünk fel tele a kelet kincseivel, fűszereivel, édességeivel. Mindez ráadásul a Ramadán első napján volt, így különleges időpontban vehettük szemügyre a környéket és a napnyugta után ünneplő embereket. Végig sétáltunk a két kilométer hosszú régi szukon (keleti piac-féle bazárokkal) is, aminek hangulatát, a fűszerek illatát nem lehet egy modern bevásárlóközpontban való sétához hasonlítani.
Ez az utazás nagyon sokat adott nekem. Egyedül, egy teljesen új világba csöppentem, ahol senki sem beszélte a nyelvemet, a kenyér lepényszerű pita volt, szinte minden étel különbözött az itthoniaktól. Egy olyan világba, ahol másként gondolkoznak, másként látják az európaiakat, végtelenül vendégszeretőek, és a viharos történelmük ellenére az emberek láthatóan élni akarnak, a szórakozást jóval magasabb szinten űzik, mint bárhol a világon. Egy olyan világba, ahol arabok vesznek körül és ez nem ad okot a félelemre, ahol új barátokat szerezhettem és minden nap láthattam a tengert, a pálmafákat. Egy olyan világba, amit elfelejteni soha sem fogok.
Nos. Én már ithon vagyok, Magyarországból írom ezt a bejegyzést. Ez terveim szerint az utolsó előtti bejegyzés, még korábban írtam, és a következővel le fogom zárni a blogot, mivel utazásom véget ért. Fogadjátok érdeklődéssel:
Az illemhely
Az illemhelyen itt szokásosan angolvécét talál az ember, és hajtogatott WC papírt, azonban az otthonitól eltérően van egy szemetes is, és egy zuhanyrózsa, amit én popómosónak neveztem el. Különösebben nem részletezném a használatukat, az olvasó fantáziájára bízom a dolgot.
A kávé
Török kávé, görög kávé, arab kávé, vagy libanoni kávé, ahogy itt hívják. A por formájú kávét felöntik forró vízzel, majd egy kicsit (alig egy percig) tovább forralják, majd leveszik a tűzről, aztán vissza, mindezt addig, amíg a nagy buborékok színe meg nem változik. A kávépor, amiből készül, nem egyezik meg azzal a kávéval, amit otthon használunk, mert ez például apróbbra van darálva, így ha megrázzuk a dobozát, nem lehet ziziként használni. Mivel nincs leszűrve, vastag zacc marad az alján, és erős, mint az ipari áram. Apropó, áram:
Elektromos áram
Az egyetemen 220 volt, 2 fázis van, mint otthon. Az teljesen normális, hogy naponta vannak egy-két perces kimaradások, senki nem lepődik meg rajta. Az egyetemnek saját erőműve van, ahol az áramot és a fűtéshez a gőzt állítja elő, független a várostól. A háborúk során nagyobb gondok voltak az áramellátással, így manapság a néhány háztömbönként saját generátort is használnak az emberek.
Bejrút Pláza
Ide ne menj, ha nem vagy 12 év alatti, vagy nem épp ékszert akarsz venni. Az igényes épület 5 szintes. A földszinten vehetsz karórákat és ékszereket, valamint ihatsz kávét. Egyel feljebb gyermekruhák és játékok vannak, még feljebb ha veszel belépőt, bemehetsz a gyerekeknek készült játszótérre, ami folytatódik egyel feljebb is, valamint néhány nagy étteremlánc ételei közül válogathatsz magadnak. Lefelé elindulva pedig egy nagy szupermarketben találhatod magad, ami bár messze van Hamratól, és a legdrágább környékektől, még sem olcsóbb. Szóval ne.
Tömegközlekedés
Tíz hivatalos buszjárata van a városnak, melyek elég jól behálózzák a környékeket és a külső kerületeket, sőt, akár távolabbi falvakat is. Ez a legolcsóbb megoldás a közlekedésre, általában LBP1000-ért elvisznek a város túlsó felére is. Buszmegállók nincsenek, ha látod jönni a járművet, le kell inteni, és ha le akarsz szállni, akkor sem kell megvárni a térképen kijelölt leszálló helyet, csak szólj a sofőrnek, és megáll neked bárhol. Ezeknek a városi buszoknak a színe piros, de vannak fehérek is, melyek magánkézben vannak, hasonlóan leintéssel lehet őket is megállítani. Viszont az útvonal nem fix, így esetenként akármerre is elvihetnek, de előfordulhat, hogy drágábban. Vannak még kisbuszok is, amelyeket már jól meg kell nézni, mert ha állandóan nyitva van a tolóajtó és szakadt a jármű, nem érdemes beszállni, ha kedves az életünk. Mivel megálló nincs, lassan járnak, hogy bármelyik járókelőt fel tudják venni, így elég lassú megoldás a közlekedésre.
Távolsági buszközlekedés is van, mely elég olcsó, de azért legyünk elővigyázatosak, ha ismeretlen helyre akarunk menni, mert előfordulhat, hogy a semmi közepén tesznek ki minket azzal, h megérkeztél, aztán várhatod, hogy valaki hazavigyen. Vasúthálózat nincs.
Croissan
A város, meg eddigi életem legjobb croissan-ját a Hamra utcáján találtam meg, közel a Ministry of Turism-hoz, ahola kis utcára nyíló árustól LBP750-ért kaphatunk egyet a három fajta finomság közül, melyek: csokoládé, sajt (jebneh), kakukkfű (zaatar). A csokoládés iszonyatosan jó, nincs kispórolva belőle az anyag, a kakukkfüvesen pedig nem kell meglepődni, mert itt ez adja az egyik alapját szinte minden ételnek, olyan, mint nálunk a pirospaprika. Szezámmaggal keverve nagyon ízletes ebben a formában! Mostanság minden nap elsétálok erre megvenni a napi adagomat munkaidőben, annyira jó.
Ivóvíz
A csapvíz nem embernek való itt, mindenki boltban veszi az ivóvizet. Nagyon okos a megoldás, hogy egyben venni egy zsugor (6 palack) vizet olcsóbb, mint egyesével venni ugyanannyit, de az árak aránya azért meglepő. A közeli kisboltban 1,5 liter = LBP1000, 5 literes palack = LBP1400, 10 literes = LBP1500. Az öt literesnek az árára nem pontosan emlékszem, de ha 1400, és mást nem vesz az ember, akkor úgyis csak 1500-t tud fizetni, mert a legkisebb pénzérme 250-et ér.
Boltok
Itt a Hamran mindenfelé vannak elszórva kisboltok és zöldségesek, minden utcára jut néhány. Kis bevásárlásokat simán érdemes itt csinálni, a zöldségesek általában olcsóbbak, mint a szupermarketben, bár az árak ezeken a kis helyeken szinte sehol sincsenek kiírva. Ezek a boltok késő estig, akár 10-ig is nyitva vannak, még vasárnap is. Ha az ember viszont egy sört, vagy egyéb alkoholt szeretne venni, akkor azt már csak minden 5-6-dik boltban találja csak meg.
Közlekedés
Mivel a sávokat hiába festik újra, mindig eltűnnek, ezért ritkán találkozni velük. Az emberek ösztönből vezetnek, ha beférnek, mennek, ha nem, nem, de ha van egy kis esély átcsúszni két autó közt, akkor megpróbálják. Így hozzászoktak a nagyon szűk helyeken való közlekedéshez, viszont elég sok autó meg is van törve, vagy meg van húzva az oldala. A taxisok dudálása mellett normális az, hogy mindenki dudálgat a másiknak, mert az épp útban van, vagy csak jelzésként, hogy jönnek. A kereszteződéseknél sem túl gyors a forgalom, összevissza az megy, aki épp előbb ér oda, így gyalogosként is ott megy át az ember, ahol akar, meg ahol tud. Egy idő után állítólag rá lehet érezni, hogy aki nagyon nyomul, az be is fog-e tolakodni eléd, vagy sem, bár így külső szemlélőként hihetetlennek tűnik.
Munka
Ezt nem igazán értem. Ha otthon vagyok, mindenki lustaságról beszél, lapátnyélen támaszkodásról, bürokrácia tetűségéről, de ha külföldről, pl. Írországról, vagy Libanonról van szó, akkor azzal jönnek az ott dolgozó magyarok, hogy milyen nehéz volt megszokni a „magyar mentalitással,” a hamar dolgozni akarással a helyiek ráérősségét. Mondjuk az én fizetési csekkemet már két és fél hete intézik, de nem tudom, hogy ez otthon gyorsabb lenne-e…
Hétvége
Irakban a hétvége pénteken és szombaton van. Nem teljesen fura?
Összegyűjtöttem az elmúlt hónapokból azokat a keresőkifejezéseket, amik alapján rátaláltak erre az oldalra. Illetve nem is összegyűjtésről van szó, inkább az érdekesebbek kiválogatásáról.
"Baklava és fajt" - baklava oké, de fajt? Az mi?
"Cicavilág" - valószínűleg kevés cicát talált ezen az oldalon.
"Sami a szír" - mint kiderült, van egy ilyen szakács, akinek még főzőműsora is van a tévében. Akiről én írtam, szerintem még főzni sem tud.
A boltban vettünk némi ennivalót, majd az ellenérték kasszába helyezése után végre elköltöttük reggelinket. Mire végeztünk, az üzletek kinyitottak, így én fellifteztem a kiszemelt bolthoz, és hamar rá is kérdeztem, hogy az a bizonyos pár lábbeli van-e a méretemben. Közel-keleti szokás szerint (?) megnézték, hogy milyen méretben vannak kinn a polcokon, aztán a fejüket vakarták, hogy ez valószínűleg nem lesz. Rákérdeztem, hogy esetleg van-e valami raktár, ahol esetleg egy kis készlet vár-e a boldog vásárlóra, erre elmentek megkeresni, és fél percen belül már ott volt előttem a megfelelő nagyságú cipellő. Próba, próba, számolgatás, vétel, viszlát pláza, vissza taxival a szukhoz.
A Dimzzel való korábban megbeszélt találkozásig még volt kb. egy óra, így Ivannal elkezdtük felfedezni a még ismeretlen részét a bazároknak, majd vásárlási szándékunkat némi alku után tettlegesség követte. Amikor már indultunk a szuk bejárata felé a találkozóra, egy sarkon Ivan azt mondta, hogy ő még vesz valamit, öt perc, és visszajön, én pedig mondtam, hogy megvárom. Egy ideig egy helyben álltam, majd leültem egy járda szélére, és közben az embereket fényképezgettem feltűnés nélkül. Telt-múlt az idő, Ivan sehol. 30-40 perc múlva már kezdett komolyan érdekelni, hogy mégis merre bandukolhat, így elkezdtem a szuk hosszabbik vége felé sétálni. Öt perc séta után sem Ivant, sem a szuk végét nem láttam, így inkább visszafordultam. Közben sms érkezett Samitól jelezve, hogy Dimz ’elvesztett’ minket, a korábbi hotelban vár minket. Dimz? Ugyan már! Ivan veszett el (már megint)! Dimz csak egy működésképtelen libanoni számot tudott felmutatni telefonján, míg Ivannak volt egy szlovák kártyája, aminek a számát senki sem tudta közülünk. Így kicsit nehezebben ment a kapcsolattartás.
Döntöttem. Mivel Ivan állandóan és idegesítő módon mindig elkóvályog és elveszik, azt gondoltam, hogy legalább másik társamat keresem meg a szállodánál, így legalább én nem maradok egyedül. Elindultam a bejárat felé. A nyitott térről az első, fedett részen keresztül elértem a bejárathoz, ahol Ivan vigyorgott nekem. Kérdeztem, hogy mégis hogy teleportált el idáig, erre azt válaszolta, hogy a téren nem talált meg a megbeszélt helyen (ahol ott voltam), ezért jött ide. Viszont a fedett részt már vagy ötször végigjárta utánam keresgélve eredmény nélkül. Úgy láttam, jobb lesz abbahagyni a kérdezősködést, így gyorsan elsétáltunk a helyre, ahol a csapat harmadik tagja várt egy új uddal, egy új drbekivel, és egy új második ütős hangszerrel. Szép kis felszerelés!
Éhesek voltunk, így elkezdtünk kaja után nézelődni. Így délután 2-3 felé még mindig nem találtunk semmit nyitva a környéken, így az előző napi helyre mentünk vissza, ahol újra szétmarcangoltunk egy grillcsirkét. Dimz a fűszerbizniszen is dolgozott, így egy megbeszélésre, valamint termékminta átvételére újra visszarohant az amúgy fűszerektől csodálatosan kellemes illatot árasztó szukba, magunkra hagyva minket újra. Addig Ivannal kicsit sétálgattunk, én ittam egy friss narancs juicet, kicsit lepihentünk egy padon, majd visszatértünk a szökőkutas térre, ami a legújabb megbeszélt helyünk volt. Ettünk egy kis baklavát, mert minden oldalról édességboltok vettek minket körül. Egymás mellett szünet nélkül legalább hat édességboltot találtunk, magas tornyokba felhalmozva az édességeket, és mivel áraikban és kínálatukban látszólag ugyanazt nyújtották, találomra választottuk az egyiket, és nem érzem, hogy rossz döntést hoztunk volna. Közben Samival is váltottunk egy üzenetet, így rá vártunk negyven percet a téren.
És megérkezett! Bepakoltuk csomagjainkat a kocsiba, majd elvitt minket egy kedves kis utcába, ahol megmutatta általános iskolájának bejáratát, majd vele szemben középiskolájának bejáratát is. Kipróbáltunk egy kis tipikus ramadáni édességet, majd egy, az előzőnél még régebbi szukba jutottunk (jaj, ne, már megint). Mivel közel volt a napnyugta, szinte minden zárva volt már, mi sem töltöttünk túl sok időt ott. Némi telefonálgatás után végül úgy alakult, hogy elvitt minket otthonába egy tíz percre, ahol megkóstoltunk egy másik tipikus ramadáni, azonban nem ételt, hanem házi készítésű italt, majd mivel a vacsora fontos volt számára, nekünk pedig az, hogy hazajussunk, kivitt minket egy általában forgalmasabbnak mondott útra, megvárta, hogy jöjjön egy kisbusz, ami elvinne minket, majd érzékeny búcsút vett tőlünk.
Mivel az emberek többsége nagyon várta már ezt a vacsorát, az utak szinte üresek voltak. A kisbusz elvitt minket a távolsági buszvégállomásra. Ekkor még nyolc óra sem volt, és úgy tudtuk, hogy az utolsó busz Bejrútba 9-10 körül megy, így elkezdtünk kérdezősködni, hogy mégis honnan, erre végül az információból azt a választ kaptuk, hogy „no bus”.Így nem volt más választásunk, mint keresni egy taxist. A kezdeti fejenkénti 800 SP-s (Syrian Pounds) árat lealkudtuk 600SP-re úgy, hogy a sofőr még fél órát vár is ránk a határon, majd várhattunk még két utasra, hogy megteljen a kocsi. Mivel a sofőr nem beszélt angolul, csak a számokat ismerte, reménykedtünk, hogy jól értette meg, amit akartunk tőle.
Útnak indultunk. A határon viszonylag jól haladtunk. Bár a sofőr állandóan az órájára mutogatott, mi elég hamar végeztünk, majd a libanoni oldalon még mi vártunk rá néhány percet. Miután megérkeztünk Bejrútba, fejenként 800SP-t kért tőlünk. Mi meg mondtuk, hogy 600SP-ben egyeztünk meg. Erre elkezdte mutogatni, hogy milyen sokat kellett várni ránk a határon, így fizessünk 800-at, de persze mi nem akartunk, mivel fél órás várakozás a határon teljesen átlagos, mással sem végzett volna hamarabban. Azonban nagyon erőszakos volt, és néhány másik taxis is odajött nézelődni, bár nem állt a pártjára. Azt tudtuk, hogy nagyon sok embernek van lőfegyvere, valamint ha itt valami komoly balhé van, akkor a többi taxis biztosan nem fog az oldalunkra állni, így végül kiegyeztünk egy 700SP-s fuvardíjban, majd servicet keresve visszautaztunk idegesen az egyetemre.
Nagyon kalandos utunk sok élménnyel gazdagított minket, a határon fizetendő összegek, valamint a hazug taxis miatt pedig bőven apasztotta tárcánkat. Az biztos, hogy felejthetetlen volt, és ha kihagytam volna, nem tudtam volna, milyen érdekes dolgokról maradok le. Jól döntöttem.
Volt egy utunk Szíriába. Eredetileg három napra akartam menni, mert úgy tudtam, hogy a vízum, amit a határon adnak, három napra érvényes, azonban nem találtam útitársat ehhez a tervemhez, mert Dimz csak egy napra akart menni, Gagan viszont maradt volna legalább kettőre. Az utazás reggelén már Dimzzel is megcsúsztunk a készülődéssel egy picit, aztán mikor mentünk Gaganért, ő telefonálgatott, és a végén kijelentette, hogy ő nem megy, mert biztos információi szerint a szíriai vízum az útlevelében gondot jelenthet a későbbiekben, ha az USA-ba akar menni, márpedig ott szeretné megszerezni a mesterképzés végén járó diplomát, szóval nem akart kockáztatni. Frankó.
Elindultunk ketten, majd még a campuson belül csörgött a telefon, hogy a szlovák Ivan, Gagan szobatársa viszont eljönne velünk egy napra, de kell neki néhány perc a készülődéshez. Én kicsit ideges voltam a késés miatt, és bár én két napra pakoltam, úgy tűnt, hogy társat csak egy napra találok, de az az egy nap is rövidnek tűnt a megkésett indulás miatt, így nem igazán akartam várni, de végül is miért ne…
A nemzetközi mérnökcsoport a Charles Helou buszállomás felé vette az irányt. Úgy tudtuk, hogy fejenként LL20000-ért lehet találni taxit, ami elvisz minket Damaszkuszba, de akadt egy kis probléma: mi nem találtunk ilyet, csak olyat, aki LL25000-ért akart volna elvinni. Ezt sokalltuk, így végül kisbusz mellett tettük le voksunkat. Ez legalább kicsit olcsóbb volt, viszont nem annyira kényelmes, plusz várni kellett, amíg lesz elég utas ahhoz, hogy elinduljon, ugyanis nem menetrend szerinti járat. Egy fél óra után azért elindult, majd rövid út után még Bejrútban meg is állt, hogy a tetőcsomagtartót megpakolja fa székekkel és egyéb cuccokkal, hogy az ilyen transzportálással tegye nyereségesebbé a járatot a sofőr, és persze hosszabbá is.
A határ előtt megálltunk egy városban pár percre pénzt váltani, így egy dollárért cserébe 46 szíriai fontot vehettünk. Dél körül el is értünk a határra, ahol a libanoni oldalon viszonylag gördülékeny mentek a dolgok. A busz sofőre próbált segíteni nekünk, hogy melyik sorba kell beállnunk, így némi futkorászás után, amit nem nagyon értettünk, hogy miért és hova, sikerült megkapni a bélyeget a távozásról. Azt hittük, hogy ennyi volt az egész, de pár kilométerrel később megérkeztünk a szíriai oldalra, amiről már hallottunk egy-két rossz sztorit: a vízum ára $20-$40 között lehet, a várakozás pedig fél óra és hét óra közt. Próbáltuk felpörgetni az eseményeket, de nem akartak a dolgok gyorsan haladni. Akkor kezdett kellemetlenné válni a helyzet, mikor kb. 40 perc várakozás után a busz sofőr úgy döntött, hogy nem vár ránk tovább – ez végül is normális, mert a többiek többnyire libanoniak voltak, nekik nem kellett vízum, így gyorsan végeztek, és nem akartak ránk várni egész nap. Ivan és én $36-$36, míg Dimz csak $10-$20 körüli fizetség után megkapta a vízumot órára, így kissé fellélegezve elkezdtünk a sivatagi kopár és forró környéken keresni valakit, aki tovább tudna vinni minket Damaszkusz felé. Némi keresgélés után végül találtunk taxit, akit pofán röhögtünk, miután $100-ért akart minket elvinni, majd a korábbihoz hasonló kisbusz mellett döntöttünk inkább, ahol csak fejenként $2-t kértek. Viszont nem vitt el minket a belvárosba, csak egy külső kerületbe egy buszállomásra.
A város az első kellemetlen élmények ellenére kellemes hangulatot árasztott. A sivatag közepén fekvő négy és félmilliós település igazi keleti képet mutatott, nem olyan kevertet és kaotikusat, mint Bejrút. És persze elég meleg is volt délután három óra környékén, mikor megérkeztünk. A forgalom első látásra rendezettebbnek tűnt, mint a libanoni, és rengeteg sárga színű taxit láthattunk mindenfelé, aminek kb. a fele orosz Lada volt.
Sajnos elég nehéz volt embert találni, aki beszélt volna angolul, de végül taxiba ültünk és az óváros felé vettük az irányt. Szíriában ez volt a ramadán első napja, és mivel a lakosság 92%-a muszlim, így számítottunk arra, hogy nehéz lesz ételt találni, mert sok minden zárva lesz. Kissé nyűgösek voltunk az éhség miatt, így próbáltunk minél előbb ebédet találni magunkat, meglepően gyorsan sikerült is. Az utcán mindenütt árusok áruja hevert, úgy tűnt, hogy az egész város egy szuk, de ez persze nem volt igaz. Viszont hamar ráleltünk arra a kifőzdére, ahol boldogan habzsolva elfogyasztottunk egy egész grillcsirkét, némi salátát, majonézt és kenyeret, mindezért fejenként $2-t fizetve. Jóval olcsóbb, mint Libanon! Az ott dolgozó tag megkérdezte, honnan jöttünk, és mikor mondtam, hogy honnan, egy másik asztaltól egy idős bácsi felfigyelt, majd megkérdezte magyarul, hogy honnan jöttem. Enyhén szólva meglepődtem, hogy a damaszkuszi tartózkodásom első órájában már magyarral találkozok.
Az idős bácsiról annyit tudtam meg, hogy ’74-ben végzett Gödöllőn mezőgépészként, majd Szíriába költözött, és azóta is ott él. Legutoljára több, mint 15 éve járt Magyarországon, és ez meg is érződött a kiejtésén, mert alig tudtam megérteni. Dimz mindenképp akart venni egy szitárhoz hasonló „ud” nevű hangszert, aminek eredeti előállítási helye Szíria, így fő célként ezt tűzte ki magának, szóval megtudakoltam, hogy mégis merre érdemes indulni ebben a városban, amiről semmit sem tudunk. A bácsi örömmel segített, a közelben megmutatta az öreg 2 km hosszú (!) szuk bejáratát, hogy ott majd mindent megtalálunk, majd magunkra hagyott. Közben nagy nehezen sikerült felvenni a kapcsolatot Samival; a libanoni telefon nem működött, így a magyarról küldtem üzenetet neki, megbeszéltük a találkozót. Közben belevetettük magunkat a bazárok rengetegébe, ahol a kelet csillogó aranyozott hamis kincseit, hangszereit, vízipipáit, fűszereit, terítőit és ruháit, valamint minden mást próbáltak eladni a turistáknak. Az hamar kiderült, hogy a libanoni szuvenír árusok cikkei drága szemetek ahhoz képest, amit itt találtunk. Megérkezett közben Sami, majd hét óra felé egy közeli térre vitt minket a sofőr vezette autója, ahol szabadon lettünk engedve, hogy keressünk magunknak szállást. Ő mivel egész nap nem evett, ment haza az ünnepi vacsorára, amit együtt fogyasztanak el családjával a ramadán minden napján, melyet körülbelül egy egyórás ima követett a mecsetben. Mi közben szétszéledtünk a helyen, és 20 perc alatt találtunk is nagyon frankó szállást mindössze fejenként $11-ért, klímával, hűtővel, saját fürdővel, és ez mégis csak a belváros.
Dimz lepihent egy órára, így Ivannal elindultunk egy sétára, amit összekötöttünk egy jó kis helyi chawarma és egy limonádé elfogyasztásával, miközben a várost figyelgettük. Egyre jobban éreztük a különbséget a kelet-nyugat keveréke, az őrült Bejrút, és az igazi keleti város, a nyugodtabb, tisztább, rendezettebb Damaszkusz között. Mindhárman nagyon hamar beleszerettünk a helybe. Este a hőmérséklet kellemes volt, a páratartalom alacsony, valamint nyugodtabbnak tűnt a város. Később megérkezett Sami, és elvitt minket kicsit kocsikázni: megmutatta, hogy merre lakik a miniszterelnök, majd a második leggazdagabb környéket, ahol ő lakik, majd felvitt minket egy hegyoldalra, ahonnan gyönyörű kilátás volt a hatalmas városra. Ezernyi fénye erősen világított és keveredett a rengeteg mecset zöld fényével. Ilyenkor az éttermek éjjel nyitva vannak, mert ha már nappal nem is, de éjjel azért szeretnek enni az emberek. Beültünk egybe, ittunk egy keveset, megkóstoltunk néhány jellegzetes szíriai, ramadán alatt fogyasztott ételt, és jót beszélgettünk. Előtte még az otthonról hozott, Szaúd-Arábiában termesztett, különleges és drága, valamint mézédes datolyával kínált minket, melynek íze nem hasonlítható az otthon kapható datolyához. Sami elmesélte, hogy mennyire hiányzik neki Bejrút, ahol minden este el tud menni bulizni, míg a jóval konzervatívabb Damaszkuszban nincs lehetőség ilyen szórakozásra. A napot végül olyan éjjel egy óra körül fejeztük be, amikor lepihentünk a hotelban, ideje volt kipihenni a nap fáradalmait.
Oh, igen, szóval mint olvasható, végül a többiek is beleszerettek eléggé a városba ahhoz, hogy ne induljanak vissza oly hamar Libanonba, így mindenki két napra maradt. Úgy döntöttünk, hogy a vasárnapot is a fővárosban töltjük, mert Dimz még mindig hangszereket akart venni, és nem akartunk egy hatalmas rohanást csinálni a napból, el Palmirába, majd vissza Bejrútba. Így délelőtt Dimz a szuk felé vette az irányt, Ivan és én pedig eltaxiztunk a plázába, ahol egy különleges boltban egy cipőt kerestem. Ez a bolt otthon még nincs, Bejrútban viszont a kiszemelt cipellőből nincs a méretemben ez pár sem már az öt bolt közül. Már fél tíz előtt megérkeztünk, azonban semmi sem volt nyitva, ugyanis a boltok a ramadán miatt csak tizenegykor nyitottak kis. Kivétel egy szupermarketet, ami tíz óra körül már tárt karokkal várt, így legalább meg tudtuk szerezni az aznapi reggelit. A bolt hasonlított az otthoniakra, azonban még igényesebb volt, a kiszolgálás még jobb, és az otthoni ócska bevásárlós zene helyett nagyon kellemes, instrumentális arab zene szólt.
Bárhová megy az ember meginni egy sört, mindenhol azzal kezdik a vendéglátást, hogy kipakolnak néhány kis tál ropogtatnivalót, például vegyes olajos magvakat: mogyoró, földimogyoró, kesudió, pisztácia, tökmag, csicseriborsó, mandula, meg még ki tudja, hogy mit, esetleg néhány gyümölcsöt, vagy egy adag sárgarépát, esetleg kígyóuborkát hosszúkás hasábokra szeletelve, leöntve citromlével és megsózva. Like it! Érdemes lenne ezt a szokást otthon is meghonosítani. Jó érzés egy Almaza, a helyi pilsner sör mellé ilyeneket ropogtatni. És ez mindenhol benne van az árban. (0,33-as Almaza legolcsóbb helyen sem kevesebb, mint LL4000.)
Hunyd be a szemed, engedd el magad, minden feszültség távozik a testedből és elmédből. Lazítsd el minden porcikádat a karjaidban. Most a lábad lazuljon el a lábujjad végétől a csípődig. Kellemes érzés, ugye? Lazítsd el a szemhéjadat, az arcod sok száz izmát, orrodat, szádat, vedd kellemesen, nyugodtan a levegőt.
Fantáziád segítségével repülj el egy egzotikus országba! Éppen a tengerpartra tartasz, de a kapunál megállítanak, hogy fizetned kell. Mivel nálad csak nagy összegű pénz van, a jegyárus pedig nem tud visszaadni, ezért most utoljára (harmadszor utóljára) ingyen enged be a strandra. Kiválasztod a tökéletes helyet közel a végtelennek tűnő vízhez, majd lepihensz a napozóágyra. Szemedet becsukod, hallod a tenger zúgását, a hullámok finoman mossák, máskor kicsit erősebben csapkodják a sziklákat. Az égen nincsen felhő, kellemes meleg van, minden porcikádról lassan izzadtságcseppek szaladnak tova. A napvédő krém megvédi testedet a káros napsugaraktól, így nyugodtan fürdesz a fényben, mely majdnem teljesen körbe vesz, és biztonságos barnulást biztosít.
Távolról kellemes arab zenét hoz a szél. Bármikor csak rá gondolsz, beleszippanthatsz a melletted levő vízipipába, majd utána óriás füstfelhőt fújhatsz kellemes ízt hagyva a nyelveden. Amikor pedig enni kívánsz, a karnyújtásnyinál is közelebb lévő kis tálkából válogathatsz magadnak óriási szőlőszemeket, esetleg őszibarackot, sárgabarackot, vagy nektarint, melyek mézédesek, és élvezheted, ahogy a gyümölcs leve végigcsorog álladon.
Most hármat számolok, és nyisd ki a szemed. 1, 2, 3. A gép előtt ülsz, tenger még képzeletben sincs közel hozzád. Irigykedve gondolsz eme sorok írójára, aki a Te képzeletbeli utazásodat ötletét saját élményeiből merítette.
Itt biztosan nem nagy biznisz a híradó után az időjárás jelentés előtti reklám, mert az idő szinte mit sem változott az utóbbi hét hétben, mióta itt vagyok: meleg van. Az változik, hogy 33, vagy 36°C, meg hogy esetleg van-e pár bárányfelhő az égen, vagy sem. Ez az első nyaram eső nélkül. És pulóver nélkül.
Megkérdeztem itt az egyik tagot, hogy általában hogyan alakul itt az idő az év folyamán, mikor jön az első eső: szeptember vége felé szokott lenni egy két hetes időszak, amikor csapadékos, aztán megint szünet december közepéig, amikor kb. két hónapos esős időszak kezdődik újra. Február vége után pedig újra tiszta marad az ég. Kelleme, kiszámítható időjárás, nem kell sűrűn esernyőt cipelniük az embereknek.
Nagyon elkezdtek lelépni az emberek. Ma utazik haza Sami Damaszkuszba, Rahma Tuniszba, Luay Irakba, azt hiszem a montenegrói srác na vajon hova, szerdán lép le Mahrasz Iránba, jövő hét hétfőn Dimz, aztán szerdán én… Kezd eléggé szétcsúszni a csapat. Leginkább az a gondolat telít el szomorúsággal, hogy a többséget vélhetően itt látom életemben utoljára... mármint élőben, a Facebookos képek nem számítanak. Idejönni egyedül, barátságokat kötni, majd ezeket hamar megszakítani nem a legjobb érzés. Bár tudom, hogy lehet kapcsolatot tartani, de még egyszer a csapat nem lesz már együtt, az biztos.
Hazatérve nem lesz sok időm ezen gondolkozni, mert újra láthatom otthoni barátaimat, és rengeteg elintézni valóm is lesz, így az élet nem fog megállni. Elég hülyén is nézne ki, ha két izgalmas hónap után otthon csak az orromat lógatnám, hehe.
Teljesen véletlenszerűen találtam rá néhány magyar termékre itt Bejrútban. Elsőként a "Bihar" elnevézűs sajtot találtam meg, amit szinte minden boltban lehet kapni különböző kiszerelésekben. Sami azt is mesélte, hogy gyerekkorában, Szíriában állandóan ezt ették. Én meg még csak nem is hallottam korábban róla. De azt olvastam a neten, hogy Katarban, és Indiában is kapható ez a termék. És egész finom!
Következő az "Arany Fácán" névre hallgató paradicsomsűrítmény. Még nem próbáltam, mert nem ez a legolcsóbb, de nagyon meglepődtem, mikor szembe találtam magam vele, nagy, magyar feliratok, váó.
Ezen kívül találtam már egy Suzuki Swiftet, ami gondolom Esztergomban készült, meg tele van a hely Audi TT-vel is, amik meg Győriek. Azt hiszem, kellemes élmény ilyenekkel találkozni távol az otthonomtól, mint ahogy kellemes volt Ahmadnak budapesti tartózkodása alatt libanoni termékeket is találni nálunk, például Foul, és egyéb más konzerveket.
Szombaton némi unatkozás után kitaláltam, hogy el kellene menni Sabra körzetébe, mert a néhány haver érdekes dolgokat mesélt a helyről. Véres történelem. A hely már korábban is palesztin menekülteknek adott otthont, ez így volt a polgárháború alatt is. A sztori valahogy úgy volt, hogy megválasztottak egy keresztény elnököt az ország élére, azonban a megválasztás után néhány nappal merénylet áldozata lett. A merénylők valószínűleg a rövid ideig hatalmon levő elnököt nem kedvelő palesztinok voltak, ezért a keresztények az izraeli hadsereg segítségével körbezárta Sabrat, majd lemészároltak minden egyes embert, férfit, nőt, gyermeket. A tetemek hegyekben álltak, később tömegsírba kerültek. Azt hallottam, hogy a 2006-os bombázások alatt az izraeliek a palesztin körzetét bombázták Bejrútnak, így azt gondolom, valószínűleg megint az ott élők húzták a rövidebbet.
Mahrasz, (fogalmam sincs, hogy kell írni) az iráni srác mesélt a helyről, többek között. „Egy a kevés hely közül, ahol jó iráninak lenni!” Ugyanis Irán támogatja a Hezbollahot, amivel hasonló Izrael ellenes nézetet vallanak a palesztinok is, így némi arab tudással könnyen tudott barátokat szerezni Mahrasz. A hely egyébként úgy néz ki, mint egy nagy piac: mindkét oldalon árusok kipakolt portékákkal, olcsó árakkal, tömeggel, autókkal, robogókkal, szeméttel, helyenként bűzzel… A legszegényebb negyed. Helyenként nagyon szűk sikátorok, máshol keresztutcák, szétlőtt, szétbombázott házak. Nem tanácsos a helyiekkel külföldinek kapcsolatba lépni, de úgysem beszél senki sem angolul. Tettünk Dimzzel egy nagy sétát, nézegettük a ruhákat, vízipipákat, édességeket, csirkéket, hanglemezeket, fodrászatot, zöldségest, halárust… minden megtalálható ott. Vásároltunk némi zöldséget és gyümölcsöt, majd nekiláttunk megkeresni azt az étkezdét, amit a többiek ajánlottak nekünk. Némi kérdezgetés után sikerült megtalálni a kedves hölgyet, ahol a kicsi helyen, két műanyag asztal és néhány szék mellett néhány tűzhelyen vártak a kész ételek, melyekből kedvünkre válogathattunk, emelgethettük a fedőket, hogy megnézzük, mit rejtenek a lábosok. Végül egy adag salátát, egy darab főtt csirkét, egy tál babot, egy tál rizst és egy tál hasábburgonyát választottunk sült karfiollal és padlizsánnal.A csirke nem nézett ki túl bizalom gerjesztően, viszont meglepően finom volt! Végül ezért az egészért LL8500-t kellett otthagynunk, ami igazán jutányos árnak számít.
Mahrasz megkért minket, hogy vigyünk neki egy egész grillcsirkét, mert csak LL6000, ő pedig azon a szombaton épp koplalt napkeltétől napnyugtáig önszántából (sem étel, sem víz!), ezért nem akart velünk jönni, csorgatni a nyálát. Így nekiláttunk fellelni a grillcsirkést. Szerencsére könnyen megtaláltuk a hapsit, aki mellesleg élő csirkét is árult. Dimz kért is hamar kettőt a grillezettből (egyet nekünk is), erre a férfi elindult hátra, kivett a ketrecből két csirkét, rápakolta őket a mérlegre, majd a méreckedés után hátravitte, ahol kitalálható, hogy mi történt velük. Dimz teljesen meg volt rémülve, hogy így újabb két csirke halálát okozta. Ugyanis ő nem vette észre, hogy más vásárlónak készül az életétől frissen megszabadult állat. Szóval megkaptuk a két grillcsirkét, és otthagytuk a helyet. Még ma is azt esszük, nagyon ízletes! Különleges élményt nyújt az egész csirkénekpuszta kézzel való elfogyasztása, régen elfelejtett ösztönök hatnak újra.
Míg ez a legszegényebb környék, addig kevés olyan város van ezen kívül, ahol ennyi csodaautót látni az utcákon. Persze a többség külföldieké, kuvaiti, dubaii, meg egyéb nagyon gazdag arab népek járművei. Az eddigi kedvencem Gemmayzeutcáján volt, ahol egy fehér, kabrio Hummer mögött egy vörös Ferrari parkolt… De ma itt a Bliss streeten egy Lamborghini pihent, errefelé ez mindennapos. Óriás pickupok, jeepek, új sportmercik, Dodge rendőrautók az USA-nak köszönhetően, és egyéb luxusautók minden sarkon – az ősrégi Mercedes Benzek mellett. Mindenki, a libanoniak is sokat akarnak mutatni, még ha megtankolni már nincs is pénzük…
*UPDATE 2011. április 5.
Volt szerencsém megnézni a Libanoni keringőt. A film lényege a bejegyzés címében említett palesztín menekült tábor polgárháború alatti történetéről szól. Rengeteg díjat nyert, a lenyűgöző látványa magával ragadó, a történet pedig bárcsak ne lenne igaz. Maradandó élményt nyújt, ez egészen biztos.
Ebben a bejegyzésben a hely történelmét főként pletykákból vadásztam össze, ennél pedig árnyaltabb volt a valóság. Akit érdekelnek az előzmények, annak ajánlaom ezt az oldalt.
Ááááá, alig több, mint két hetem van hátra! Szóval akinek van kérdése az országgal, munkával, vagy más országokkal kapcsolatban, akik képviseltetik magukat itt, vagy bármi egyéb, az tegye fel! Valami okos ötlet, hogy mit kellene még tennem, kipróbálnom, stb? Még tervben van egy közös kép egy katonával, lehet, hogy kellene tankkal is? Egyéb okos, hasznos, izgalmas ötletek?
Aki pedig otthon azzal jön, hogy "miért nem csináltad" ezt, meg azt, arra nem fogok reagálni, ha megírhatta volna itt is, hehe.
Kis visszatekintés az egy héttel ezelőtti szombatra. Ami vasárnap volt. Mindegy.
Ahmad, az AUB-n végzett korábbi libanoni IAESTE tag, meghívott minket a hegyekbe a nyaralójukba vasárnapra. Első találkozásunk az L-Clubos estén volt, nagyon barátságos srác, sokat tud dumálni, és szeret mindenféle programokat szervezni. Ezzel idén csak az volt a probléma, hogy nagyon elfoglalt volt, mert most már az Egyesült Államokban van, ahol mesterképzésen folytatja tanulmányait, és arra azért kellett készülni eleget.
Az előző esti bulizás után kialvatlanul, fáradtan keltünk hajnali félnyolc környékén, majd nyolckor már úton is voltunk a Cola nevű bejrúti közlekedési csomópont felé, ahonnan a távolsági buszok indulnak Hamdun (?) irányába is, a hegyekbe. Hege, Rahma, én. A szokásos, legkitartóbb csapat. Dimz meg még mindig gyengélkedett, így ő csak a buliba jött el, az utazást már nem vállalta be. Apropó buli. Az este folyamán ellestem mástól az ötletet, hogy rendeljek Mojito koktélt, ugyanis nem vagyok benne biztos, hogy otthon is friss mentalevéllel kapnám… Valamint váltottam pár szót egy libanoni sráccal, aki csak nyaralni jött haza egy hónapra, ugyanis ő maga Dubaiban dolgozik, mint sok más libanoni. És utálja az ottani időjárást, mint sok más libanoni. A bejrúti 34-36°C a 70-90%-os páratartalommal teljesen jónak tűnik a dubaii nem ritka 50°C-os hőmérséklethez képest. Ott aztán még nagyobb biznisz lehet a légkondicionálás, mint itt.
Szép lassan megérkeztünk a hegyi kis falu központjába, ahonnan felhívtam Ahmadot, hogy akkor most mi van, így ő jött értünk kocsival. Körülbelül egy magasságban voltunk ekkor a felhőkkel, amik pár dombocskával arrébb lebegtek, így a klímának is jobbnak kellett volna lennie. Ettől függetlenül kivételesen ez a hely is nagyon meleg volt, mégiscsak ez a legmelegebb hónap az évben. A program szerint elmentünk egy henteshez, aki a bejárat előtt lógó szétcincált lógó állattetemek mögött, ahol biológiaórát is lehetne tartani, elkészített nekünk némi darált húsból, paradicsomból és fűszerekből álló keveréket, amit megettünk. Na, nem nyersen, addig még volt néhány lépés hátra. Amíg a hús készült, felmásztunk egy kis dombra - ahol épp muzulmán táborozó gyerekek versenyeztek mindenféle feladatokkal -, hogy megcsodálhassuk a hegyek jellemző fáját, a pine tree-t (majd lefordítom egyszer, hogy milyen fa ez), valamint hogy a hegyek közt úszkáló felhőket nézegetve beszélgethessünk kicsit.
Miután elkészült a hús, elmentünk egy kis büfébe, ahol többek közt jellegzetes libanoni ételeket is készítenek, de csak egyszerűbbeket. Nagyon elfoglaltak voltak, így végül abban egyeztünk ki, hogy ők elkészítik a nyers lepényeket, mi megkenjünk a hússal, majd ők kisütik nekünk, így mindenki jól jár. Így első alkalommal vehettünk részt egy helyi étel elkészítésében, ami jó kis élmény volt mindannyiunknak. Körülbelül 40 lepényt készítettünk el, amit hamar bepakoltak a kemencébe, és egy perc alatt át is sütöttek. Mehettünk a nyaralóba.
A libanoniak szeretnek több helyen élni egyszerre, így hétvégente szinte mindenki utazik a másik városban vagy faluban lévő másik házába, így például hamduni nyaralóba, ami ez esetben egy nagyon gazdagon felszerelt épület volt, a teraszról gyönyörű kilátással a vidékre, teljes csenddel. Tiszta levegő, tiszta gondolatok, gyorsan lehetne abban a környezetben haladni egy könyv megírásával. Ahmad családjának egy része is ott töltötte a nyarat, így megismerkedhettünk az anyukával, néhány nagynénivel és nagybácsival, egyéb rokonokkal, valamint a ház körül tevékenykedő távol keleti szolgával. A legutóbbi segédkezett felszolgálni az ebédet is, majd az arab kávét, így kellemes grillezett ételeket, valamint az általunk elkészített húsos lepényeket, amikből be is falhattunk párat. Sokan örülnének, ha egyáltalán ilyen állandó lakhelyük lehetne, mint ez a ház, amit csupán nyaralónak használnak (bár egész nyáron).
Ebéd után elköszöntünk a családtól, majd elmentünk kocsikázni a környéken. Meglátogattunk egy hegyi forrást, aminek ittunk is a vizéből, majd egy másik falucskába mentünk, ahol ízletes libanoni édességeket faltunk, név szerint baklavát, melynek számos fajtája próbálhattuk.
Ahmad azóta már, rövid kitérő után Görögországban és New Yorkban, megérkezett Atlantába. Mi hazafelé úton a kisbusszal megálltunk Bejrútban egy piacféleségnél, mert az egyik utas ki akart szállni, venni valamit. Ott vártunk vagy 10-15 percet rá, míg továbbindultunk. Közben egy másik utas pedig érdeklődött afelől, hogy gépészmérnökként vállalkoznék-e egy gyárban egy 50 éves német présgép javítására, mert ők nem tudnak már pár alkatrészt beszerezni, mert nem gyártja már senki. Rövid gondolkodás után visszautasítottam az ajánlatot, bár az biztos, hogy érdekes kihívás lett volna. Később megtudtam, hogy az említett piac valójában egy kerülete Bejrútnak, melyet Sabra névvel illettek, palesztin menekültek helye ez, és véres történelem helyszíne is egyben. De erről majd később, bővebben.
Azóta megismerkedtem Ivan Lakatossal, a szlovák sráccal, valamint Gagannal, az indiaival, aki egyébként Angliában tanul. Amit ő mesélt, érdekesebb. India déli részéről származik, egy meglehetősen furcsa környékről, ahol egy népcsoportnak teljesen saját nyelve van és az átlagosnál magasabbra is nőnek az emberek, valamint nevük első tagja a családi név, utána az apa neve, majd a saját keresztnevük következik, szintén egyedül az országban. Mivel ennyire eltérnek a többi indiaitól, próbáltak kutakodni, hogy hogyan is alakult ki ez az egész, de csupán néhány teóriát sikerült gyártani, bizonyítékok nélkül. Szóval hogy kerültek oda? Senki sem tudja. Amikor Gagan amerikai egyetemekre jelentkezett, annyira megkavarta az egyetemi adminisztrációt a neve, hogy mindhárom nevére külön jelentkezőlapot küldtek neki. (Ha netán valaki jobban tisztában van India ezen részének jellegzetességeivel, és esetleg valamely információim nem 100%-ban igazak, kérem helyesbítsen.)
Szombaton csajos utazásom volt: Hege, Rahma és Elissar voltak útitársaim dél felé vezető utunkon. Ja, nem. Az iraki srác is csatlakozott hozzánk. Bejrútnak volt egyszer egy Coca-Cola gyára is, azonban már történelemmé vált, viszont a csomópont, ahol feküdt, még ma is őrzi az ital emlékét nevével jelezve. Tehát Colanál elcsíptünk egy buszt, és Tyre (Sur) felé indultunk. Az országban nincsenek túl nagy távolságok, így körülbelül egy óra alatt meg is érkeztünk az izraeli határhoz közel fekvő városba. Az autópálya a pálmafákkal övezett homokos tengerparton haladt végig, öröm volt kibámulni a kisbuszból. Közben Elissar mesélt néhány érdekes dolgot életéről, céljairól.
Elissar libanoni gyökerekkel rendelkezik, azonban Kaliforniában nőtt fel. Származási helye annyira fogva tartja, hogy céljai között szerepel, hogy miután befejezi a mesterképzést, és esetleg a doktorit az Egyesült Államokban, Libanonba költözik, hogy részese lehessen az ország fejlesztésének, mely jelenleg a gyorséttermes vonalat követi, nem épp a legjobb irányt. Ez igazán nemes cél, hogy saját céljait egy közösség célja mögé helyezi. Más, kevésbé befolyásoló tényezőkként még azokat említette meg, hogy ahol él, középosztálybeli lakosként, bár jó környék, az embereknek van pénzük, azonban munka után a szórakozás, barátokkal, családtagokkal való találkozás helyett mindenki a tévét választja partneréül, az előbb felsorolt személyek pedig csak a hétvégére maradnak. Ő azonban jobban kedveli a bejrúti életet, ahol bár kevesebb a pénz, mégsem tartogatják a semmire, hanem inkább élnek vele, minden nap barátok, családi vendéglátás van soron, és számos unokatestvérével is jobban tudná így tartani a kapcsolatot. Nem is beszélve arról, hogy itt a tenger jóval melegebb.
Tyre-ben hamar megkerestük a bizánci és római időkből maradt romokat, majd a hatalmas kapu alatt bandukolva elértünk a hatalmas lóversenypálya maradványaiig is, mely nézőterének tetejére is könnyedén fel lehetett mászni. Iszonyatos meleg volt mindenütt, árnyék meg sehol, így hamar továbbálltunk. Leintettünk egy taxit, aki felajánlotta, hogy elvisz minket a határhoz, ahonnan megcsodálhatjuk az izraeli haderőt, mely a másik oldalon sorakozik. És persze ha engedély nélkül átlépünk a semleges határövezetbe, akkor ajándék ólommal gazdagítják koponyánkat. Így került a választás a belvárosra, egész pontosan az öreg szukra, ami egyfajta piacot jelent. Szűk, egy-két méter széles utcák, tömeg, árusok, kik fűszert, vízipipát, ruhát, édességet, friss húst, halat és egyéb édességet árulnak, az emberek alkudoznak, gyümölcsöket vizsgálgatnak, igazán folyik az élet. Míg otthon az olajbogyó luxusterméknek számít, addig itt a feketéből egy kilogrammot meg lehet kapni LL2000-ért. Igazi, tipikus keleti piac ez, de sokat mégsem időzünk itt, a koszos várost magunk mögött hagyva Saida felé vesszük utunkat.
Visszafordultunk, és Bejrút felé vettük az irányt, mert épp így esett útba Saida. A busz már nem a korábban említett autópályán haladt, hanem a települések közti főúton, ahol két oldalról óriási banánfa ültetvények, citrom- és narancsfák vettek körül. A Biblia ezt a környéket nevezte Kánaánnak. Pedig tele van banánnal. Érdekes ízlés.
A hosszúnak tűnő út végén megérkeztünk a kiszemelt városba, ahol igazából nem néztünk meg túl sok mindent. Az egyik, legfeltűnőbb, legérdekesebb hely a parttól néhány tíz méterre egy apró szigetre épített erődítmény volt, melyet Nagy Sándor építetett. A hely egy icipicit Montecristo szigetére emlékeztetett, ahonnan a kilátás a végtelen, kék tengerre, a napfényes égre nyílt, mint itt. A fal úgy néz ki, mintha más épületek oszlopait használták volna fel tölteléknek, vagy egy modern szálerősítéses kompozit pásztázó elektromikroszkópos vizsgálatának kinagyított képe is lehetne. (Bocs.) A változatosság kedvéért itt is volt egy szuk, ami nagyobb, mint az előző, de talán mégis kevésbé találtuk érdekesnek, bár lehet, hogy nem jártuk be eléggé. A szuk végén az utcában megnéztük még a szappanmúzeumot, ugyanis ez a hely nem csak a fűszerút helyén feküdt, hanem komoly szerepe volt a szappangyártásban is. Aztán ettünk egyet az egyik tengeri erődítményre néző étteremnél, arab (török) kávét ittunk rá, és elkezdtünk kérdezősködni, hogy hol találhatunk szabadstrandot a környéken. A pincér fiú ránézésre a bátyját ajánlotta, aki taxisofőr, hogy majd ő elvisz minket a helyre egy ’service’-ért, és mi megbíztunk benne, így kerültünk el a gyönyörű, homokos, azonban nagyon szemetes tengerpartra, aminél nem sokon múlik, hogy olyan szép legyen, mint amilyeneket álmainkban látunk. Több méter magas hullámokban úszkálhattunk, és még medúza sem volt a vízben. Feltettük magunkat a vízre, erőlködés nélkül maradhattunk a felszínen. Fülünk a vízben a tenger zúgását hallotta, a nagy hullámok csukott szemmel ringattak minket, és vonszoltak ki szép lassan a part irányába. Igazán egyszerű dolog hullámsírban tengetni az időt, ha már így alakul.
Napnyugtáig maradtunk, azonban akkor sietősre vettük a figurát, mert a buszosok későn este magasabb tarifával számolnak, nem akartunk ebbe belecsúszni. Az út mellett elkezdtük figyelni a forgalmat, két percen belül már kisbuszban ülhettünk. Furcsa egy hely. Nincsenek indulási idők, menetrendek, mégsem kellett soha sem 10 percnél többet várni egy távolsági, vagy városi buszra. A káosz jobban működik itt, mint máshol a rendszer?
A vasárnap is kirándulással telt. Bejrúttól északra a világ új csodái közt számon tartott óriási és gyönyörű cseppkőbarlangot, Jeitta Grottot tűztük ki első úti célul. Nem indultunk túl korán, csak olyan tíz felé, és szép lassan kibuszoztunk Hegevel, Rahmaval és Dimzzel az autópályára, ahol egyszer csak megállt a busz és mondták, hogy akkor mi itt szálljunk ki, ha jót akarunk – ugyanis ez a legközelebbi pont a barlanghoz. Így fogtunk egy taxit, ami felvitt minket a hegyre. Ott kezdődött a sorban állás úgy 40 perccel: Dimz és Rahma jegyért állt sorba, mi meg a libegőnél. Ez a kábeles út nem volt túl hosszú, hamar mehettünk a következő sorba, bár az talán csak 10 perc volt. A kamerákat és kamerás mobilokat le kellett adni az ingyenes tárolóba, mert nem engedélyezett a fényképezés benn.
A barlang két szintjét lehet látogatni, a felsővel lehet kezdeni, ami gyönyörű látványt nyújt, nagy belmagasság, és helyenként ötven méteres mélység várt ránk az alján gyönyörű kék vízzel. Az egyetlen zavaró talán a tömeg volt, meg hiányoltam azt a tájékoztatást, amit Aggteleken megadnak, hogy hogyan alakult ki, milyen gyorsan nő, miért nem szabad megtapizni, stb. A kiépített beton járdán végigmentünk, majd vissza, és nem sokkal később újra sorban álltunk 20-30 percet az alsó szinten, ahol a vízen csónakokkal vittek bennünket egy körre. Szép, szép, de ennyi sorban állást öt perc hajókázásért!? De ezen is túltettük magunkat. Kerestünk egy taxist, aki visszavitt minket az autópályához, aminek a másik felén némi séta után megtaláltuk az érdekesebb libegőt, ami egy másik hegyre viszi fel az embereket. Az állomáson megvártuk az iraki haverunkat, majd beálltunk a sorba jegyet venni. Ez legalább újabb 40-50 percig tartott, bár nem volt annyira hosszú a sor, de valamiért iszonyatosan lassan adták ki a jegyeket. De megszereztük őket, így beállhattunk az igazán hosszan kígyózó sorba, ami az előzőhöz képest gyorsabban haladt. Aztán két kocsit elfoglalva fellibegtettük magunkat a hegyre, készítettünk pár képet, majd egy piros kis fogaskerekűköz hasonló járművel felvontattak minket az igazi csúcsra. Ja, el is felejtettem, hogy itt is sorba kellett állni. A hegytetőről gyönyörű kilátás volt a tengerre, a hegyekre, és volt egy Mária szobor is, ami azért volt ott, hogy megvédje a libanoniakat, szóval mi aztán nem imádkoztunk. Kellemes érzés volt figyelni a tájat, lenyűgöző volt, fejünk fölött szürke felhők terültek el, a klíma kellemes volt, és nem igazán akartunk visszatérni a városi forróságba, nyüzsgésbe. Ettől függetlenül egy idő után mégis arra felé vettük az irányt, ekkor már este hét óra körül járt az idő. Gyorsan kerestünk egy szabad strandot, meg is találtuk a kb. 15 m széles homokos, elhagyott partszakaszt, majd ahelyett, hogy ott maradtunk volna, elmentünk valami kaja után nézni, mert mindenki éhezett már. A legtöbben chawarmat rendeltek, ami némileg hasonlít a gyroszhoz, majd siettünk vissza a partra, ahol a naplemente megcsodálása után bevettük magunkat a vízbe. A többiek találkoztak néhány medúzával, ami meg is csípte őket, így túl sokáig nem voltunk a vízben, vagy legalábbis csak a sekélyebb részen.Élveztük, ahogy a partra futó hullámok nekicsapódnak a hátunknak, vagy ellöknek minket, nagyon jó szórakozás volt. Aztán busz, Bliss streeten néhányaknak gyümölcskoktél, másoknak fagyi jutott a pénzért cserébe, aztán húztunk haza alukálni. Megint egy jó nap volt.
Nézegettem ismerősök képeit a nyárról, fesztiválokról, és annyira furcsa volt embereket pulóverben látni... Az itteni klíma még az ilyen ruhadarab puszta létezését is elfeledteti velem. Létezik olyan, hogy hideg, amit nem a légkondi produkál? Hol?
Legalább olyan meglepő lesz hazaérni, mint amilyen volt megérkezni ide az első éjjel...
Szóval mi is történt a hétvégén. Szombaton egy szervezett utazás keretein belül Bcharri, Ehden és a cédrusok meglátogatását terveztük. Baromi korán kellett kelnünk, hogy hétre már az utazási iroda előtt legyünk, de persze mi voltunk az elsők, és kb. háromnegyed órával később indultunk csak el. Addig még gyorsan elugrottunk Dimzzel a közeli kis büfébe, ahol reggelente a város legjobb francia finomságát szoktam venni, de még nem volt nyitva. Viszont a szomszéd büfé igen, így gondoltam, iszok egy teát nála. Tudom, hogy filteres fekete teát ad, mint mindenhol mindenki, de már annyira hiányzott egy jó tea, hogy nem bírtam tovább. Meg is rendeltem az italt, aztán amíg egy pillanatra lankadt a figyelmem, valamit bűvészkedett a büfés, a kanala pedig mintha cukros lett volna. Gyorsan mondtam is neki, hogy „no sugar!”, amit úgy tűnt, hogy megértett, meg bólogatott is. Boldogan léptem ki a teámmal a helyről, majd néhány perccel később, mikor már nem volt annyira meleg, bele is kortyoltam, és elborzadtam az ízén… Tele van cukorral! Grrr!
Közben Hege és Rahma vártak ránk. Szép lassan összejött a csapat és beszálltunk a buszba 19-en, többnyire arab anyanyelvűek, így eléggé mellőzte az utazás vezetője az angol kommentálást. Az egyik tag, egy iraki krapek, elég hamar megunta a monológot, és arab zenéért reklamált, majd amikor megkapta, táncra perdült, tapsolni kezdett, meg gyakorlatilag bulizni kezdett a buszon, két hölgy csatlakozott is hozzá. Bár eleinte idegesítő volt, ahogy erőltette mindenkire a saját hangulatát, de azért az megjegyzendő, hogy mozgó buszon ilyen táncolást még eddig nem láttam. Majd mutatok róla videót a kíváncsiaknak.
Tíz perc út után betereltek minket egy reggelizőbe – mi már ettünk előtte, mert nem mondták, hogy ez is a programban van, de mindenesetre az biztos, hogy ezzel a hellyel szerződésben állnak.
Ismét gyönyörű helyeken jártunk, hegyek között – völgyek között zakatoltunk több ezer méteres magasságban, míg meg nem érkeztünk Bcharriba, ahol a keresztény (maronita) környék keresztény művészének, Gibra Halilnak látogattuk meg a múzeumát. Írt, festett, nagyon érdekes hely volt. A képei nagyon tetszettek nekem, és bár az 1900-as évek elején dolgozott, a képek elnevezése manapság is divatos témákat érint, helyenként érintve a spirituális világot.
Tovább álltunk, Cedars, avagy a Cédrusok felé vettük az irányt. A köpcös utazásvezető, miután végiggurultunk a 30-40 árus bódéja mellett, megálltunk a busszal, és mindenkit beterelt az elsőbe, hogy vásároljanak ott, és legalább fél órán keresztül ő is ott ajánlgatta a termékeket. Furfangos alak, mi? Aztán bejutottunk a fákhoz is. Jellegzetes cédrus illat fogadott minket az öreg fák közt, és egy helyről halkan nyugtató zene is szólt. Jó lett volna eltölteni ott néhány órát, de csak egy fél jutott nekünk – fene a szervezett utazásba!
Ehdenben fenséges és bő étkezés jutott nekünk, zárásként dinnyével és török kávéval, majd megtelve egy mesterséges tóhoz vittek minket, ahol nem volt semmi, csak pár étterem, meg csónak. De a hely tényleg nem volt érdekes, sem szép, nem igazán tudtam mire vélni az egészet. Végül unalmunkban az irakitól arab táncot, a görögtől meg szirtakizni tanultunk ketten-hárman a parkolóban.
Este nyolc felé érkeztünk vissza Bejrútba. A többiek még betoltak egy gyümölcskoktélt a Bliss streeten, de én csak a mézédes és lédús barackomra vágytam, ami a szobámban volt. Végül is nem volt rossz nap, de az egy héttel korábbihoz nem lehetett hasonlítani. Nézegessétek meg a képeket, úgyis tudom, hogy mindenki csak azokra reagál, hehe.
Hétfő estére teljesen kifogytam a tiszta ruhákból, így edzés után, az előre jegyzett időpontban, kilenckor, Dimzzel le is mentünk mosni az alagsorba. Benn volt – egy kivételével – az összes alsónadrágom, egy kivételével az összes pólóm, mindkét törölközőm, így amíg nem végeztünk a tisztítással, addig zuhanyozni sem tudtam elmenni. Tíz órakor újra lementünk, a portástól megint elkértük a mosókonyha kulcsát, és áthelyeztük a ruhákat a szárítókba. Kicsivel 11 után újra mentünk, ekkor már más portás volt lenn, akitől kértük a kulcsot. Ő azonban nem találta, így elkezdett telefonálgatni, hogy hol lehet, de a nagy túlszervezettségben még azt sem tudta kideríteni, hogy ki volt előtte a portás. Lehívtuk a srácokat, akik előttünk használták a mosót, de náluk sem volt, így azt mondta a portás, hogy ide hívja a kollégiumi igazgatót, hogy csináljon valamit, jöjjünk vissza fél óra múlva. Visszamentünk, de nem változott semmi. Így fél egy körül én lefeküdtem aludni, de Dimz nagyobb bajban volt, mert az ő ágyneműje is a mosókonyhában várt rá. Ettől függetlenül egy idő után ő is rávette magát a takaró nélküli alvásra.
Reggel korán keltem, hogy „na, majd most jól” megszerzem a kulcsot, a ruháimat, és le is tudok fürdeni, azonban a portán nem volt senki. Fél nyolc körül úgy döntöttem, hogy farmert húzok és egy maradék ingemet veszem fel, összepakoltam, majd elindultam munkába. Azonban újra le akartam csekkolni a portát, ahol már volt valaki végre, egy nő. Érdeklődtünk a kulcs után, meg elmagyaráztuk neki, hogy mi a problémánk, erre ő ripacsként válaszolt, meg krákogott, meg hogy este 11 után elviszik a kulcsot, utána se be, se ki. Fel vagyunk-e írva, ha igen, hova, igen, tényleg ott van, de mit izélünk, mi vagyunk a buták, de azért odaadta a kulcsot, így legalább a ruhákat megszereztük, visszavittük a szobába, és elmentünk munkába. Az előző estéhez képest nem is voltam annyira „illatos”, de azért jólesett a délutáni zuhany. Továbbra is mindent akkor tudok meg, amikor megtapasztalom, mert mindig elfelejtenek minket tájékoztatni. De ebből biztosan tanulok is.
Sziasztok! A nevem Ahmad, itt élek az egyetemen. Kandúr vagyok. Már két éve töltöm itt mindennapjaimat a hallgatók közt, mondhatom, hogy igazán élvezem. Azok után, amiken keresztülmentem…
Gyermekkorom tipikus volt. Anyám terhes macskaként nem volt túl fürge, így mi nőttünk benne, ő meg inkább még fogyott. Szerencsére sikerült a világra hoznia minket 4 testvéremmel, akik közül hárommal három évet húztunk le az utcán. Bejrút veszélyes hely, ez okozta végül vesztét negyedik tesókámnak; a néhány éve történt bombázásokat nem láttuk túl közelről, inkább távolabbi kerületekbe húzódtunk, fel a hegyekbe. Ott sikerült elég ételt találni az éttermek melletti kukákban, és az unatkozó katonáknak sem sikerült eltalálniuk minket, pedig nem sokon múlott. Aztán amikor a helyzet nyugodtabbnak tűnt, visszajöttünk a belvárosba, mert ott mégis csak több az ember, több az elhullott kaja. Peches testvérünk épp egy fél szendvicset eszegetett a Bejrút Plázától nem messze a járdán, mikor közeledett vissza a büfé futára. A robogós azon kevesek közé tartozott, akit beoltott a nyugati média azzal, hogy megéri sisakot viselni a robogón, szóval óvatos ember volt. A túloldali sávból kanyarodott a büfé elé, de elszámította magát. A tömegközlekedős kisbusz gyorsabban jött, mint ahogy számított rá, így még épp elérte a robogója farát, mielőtt elérte volna a járdát. A moci megpördült, a bukósisak pedig lerepült a futár fejéről. Mivel tesó, azaz Halil, nem igazán készült fel a váratlan helyzetre teli pofával, hogy menekülnie kéne, ezért a bukósisakot talán meg sem érezte, ahogy belenyomta fejét a szendvicsbe, átszakítva koponyáját.
Szóval történnek balesetek. Azóta sem értem, hogy miért szaporodnak egyre inkább a fejvédős kétkerekűsök. Már majdnem minden századikon van sisak! Ki akarják nyírni az egész családomat és fajtámat? Illetve már nem csak az exfajtámat. Korábban macskusz sztrítusz voltam, most már macskusz universitus vagyok, ugyanis néhány éve sikerült bejutnom az egyetemi macskák zárt közösségébe. Ahogy a mondás tartja az arabok közt: ha egy csoporttal 40 napot együtt töltesz, olyanná válsz, mint ők.
Ez korai nyugdíjazásra hasonlított. Fadi, az egyetemi macskák vezére megválogatja, hogy kiket enged be a csapatba. Mondjuk nem tudom, hogy néhányan hogy kerültek be, hisz a leglepattantabbaktól kezdve a fél-oroszlánokig, a bölcsészektől kezdve az őrült futkározókig minden előfordul. Nekem meg – koromat tekintve – szerencsém volt. A legfiatalabbak közé tartozok, de miután a felvételi elbeszélgetésen a tanács és Fadi előtt elmeséltem kemény életem történetét, majd megmutattam sebeimet, végül agyonkarmoltam a ringben az ellenfelemet, nem volt már több kérdés: bejutottam.
Az élet itt nyakig tejfel: mondjuk a koránkelést nem csípem, de az éhezést még annyira sem, ezért megéri reggel félnyolckor a menzára menni. Minden reggel jön egy tag, egy ember, aki kiosztja az ételt a campus több pontján egymás után. Erről nem érdemes lemaradni, és érdemes erőszakosnak lenni, mert ez nem Európa, ahol minden annyira meg van szervezve, hogy mindenki egyenlő adagot kap a fejkvóta szerint. Itt, ha kell, vedd el, harcolj, küzdj! De nem viszem túlzásba, mert tekintélyem viszonylag nagy, így nem futnak el előlem az eledellel, viszont nem akarok elhízni sem; formában kell maradni.
A nap többi része sétálgatással telik és hűsöléssel. Szeretem az itteni párás, tengeri levegőt, meg a meleget is. Mindemellett biztonságban is vagyok. Mivel hivatalosan az egyetem tulajdona itt minden macska – de csak hivatalosan, egyébként nem tartozok senkihez -, így ha egy kétlábú bántani merne, keményen meg kellene érte fizetnie. Ezért jobb az őrök szeme előtt maradni, így biztosan nem esik bántódásunk. Az élet nyugodt, néha csak egy felvételi gyűlésre kell elmenni, ami izgalmas pontja a hétnek, és semmi több. Ez a cicavilág nem kutyavilág.
Korán keltünk szombat reggel is, mert nem akartunk lemaradni a buszról, ami Baalbekbe vitt minket egy nagy csapat orvostanhallgatóval egyetemben. Így a megbeszélt találkozóhelyen és időben megjelentünk Dimzzel, Samival, Hegevel, Alissarral és Rahmaval. A szervező, Elie, már várt ránk, és közölte velünk, hogy egy órán belül nem indulunk, így aki akar, az nyugodtan elmehet kávézni. Aztán lassacskán megérkeztek a miénkhez hasonló csereprogramban résztvevő kisdokik is, akik közül három lány magyar volt! Így megismerkedtem Zsuzsival, Andival és Vikivel, akik második hetüket töltötték itt, de csak július végéig maradnak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat fogok Libanonban magyarul beszélni, de valahogy mindenfelé találok hazaiakat. Ez a csapat is tartalmazott mintát az Európa és a Közel-Kelet minden tájáról, bár volt, aki Kanadából jött.
Bezsúfolódtunk a buszba, meg még két autóba, és útnak indultunk. Első állomásunk egy útba eső kisváros volt, ahol ettünk egy szendvicset reggelire, aztán tovább is álltunk. Borkóstolás következett. Azonban megelőzte ezt egy rövid kis film a libanoni borászat történelméről, a pince kialakításáról, aminek két kilométer hosszú rendszerébe is lementünk, és egy kis szakaszát felfedeztük. El lehetne tölteni egy nagyobb csapattal néhány hetet ezen hordók közt… Évente, ha jól emlékszem, 1,5 millió palack bort készítenek, melynek felét exportálják pl. Európába (magyarországi forgalmazó nincs), Amerikába, a másik felét pedig megtartják maguknak, mármint az országuknak. Sietős borkóstolás következett, elhadart bemutatókkal, sürgetős felszolgálással, étel és visszakóstolás nélkül. A vörös és fehér borok közt mindenki talált magának valót, meg olyat is, ami nagyon nem ízlett neki. De voltak, akik egyet sem kóstoltak meg az öt fajtából, ők többnyire muszlim vallásukra hivatkozva tartották távol magukat ettől. Azt hiszem, hogy otthon nem mondhatja el túl sok ember magáról, hogy libanoni bort kóstolt már, mármint rajtam kívül. Vissza a buszba, és Baalbek felé vettük utunkat.
A buszban vegyült a csapat, lehetett ismerkedni. Például megismertem Sheyma-t, aki egy egypitomi származású kedves és talpraesett lány, családjával együtt korábban Amszterdamba költöztek jobb lehetőségek reményében. A vallásukat, a muszlimot megtartották, ő szülei unszolás ellenére továbbra is viseli a haját eltakaró kendőt, valamint ő is takarja egész testét, de nem egy nagy fekete köpennyel, hanem divatos farmerrel, hosszú ujjas felsővel. Bizony, nem kell ahhoz mindent kitenni a kirakatba, hogy valaki nőies legyen.
Volt még egy megálló fő úti célunk előtt, ami a világ legnagyobb megmunkált sziklája volt, szerencsés, megmászható pozícióban, a legfelső pontján egy libanoni zászlóval. Előtte a kis ajándékboltban dolgozók beöltöztettek klasszikus arab öltözetbe, még kardot is adtak, bár ez az egész nem jellemző errefelé, de legalább néhány mókás kép készülhetett rólam. A sziklát megmásztuk, fényképezkedtünk és tovább mentünk.
Baalbek messze van a tengertől, elég meleg is a hely, jobban emlékeztet az idő nyári budapesti melegre, mint bejrútira. A bejárat közelében Hezbollahos pólót árultak, a bejáratnál pedig ugyanezen szervezet propagandája szólt a hangszórókból, lehetett vinni szórólapot is, de én inkább kihagytam. Meglátogattuk a római romokat is, ahol már i.e. három évezreddel is templom épült, bár abból már nem nagyon látni semmit. A helyet a hellenisztikus korban Heliopolisznak, azaz a Nap Városának is nevezték, elég hamar megértettük, hogy miért. Ezen a területen is sokan jártak: görögök, rómaiak, arabok, mongolok, akik néha átépítették azt, amit találtak, néha csak alapanyagként használták fel a köveket az ő, saját isteneik istenítésére. Ami megragadó az egészből, azok a gigantikus méretek, hatalmas oszlopok, és úgy egészében a „nagyságra” való törekvés. Miközben ez a hely síkságon fekszik, nem messze hegyeket lehet látni, amiknek még ilyen meleg nyári időben is hó van a csúcsán.
Felmásztunk Dimzzel és Samival a központi helyen levő oltárhoz is, ami legalább 15-20 méter magas volt, hogy onnan fényképeket készíthessünk, és fényképeket készíthessenek rólunk. Nem tudom, hogy az első században ezt hogy használták, de most a lépcsők csúszósak és túl magasak voltak, korlát sehol, így nem mondhatom, hogy biztonságban éreztük magunkat, mikor négy végtagunkkal kapaszkodva másztunk lefelé. Vagy aki lepottyant, az volt az áldozat?
Elég sok időt töltöttünk ezen az ősi helyen, meg is éhezett mindenki, így jól időzítve az étterem felé vettük az irányt. Két hosszú asztal várta a nagy csapatot. Nem sokkal megérkezésünk után már kezdték is befelé hordani a finomságokat a pincérek. Már alapban volt kinn az asztalon néhány tál fekete olajbogyó és kenyér, aztán jött a sajttekercs, a húsos golyó formájú kebbeh, a háromszög alakba csomagolt spenóttal töltött kis batyu, az ízletes saláta, nagy tálca különböző zöldségekkel… és már kezdtem aggódni, hogy a végén ez nem lesz elég mindenkinek. Aztán folyamatosan hordták az új adag ételeket, a humuszt, a májat, a csirke szárnyat, a hagymás húst, hasábburgonyát, és a kizárólag Baalbekben finoman elkészített húsos lepényt is, melyet friss citromból facsart citromlével ízesíthettünk.Ekkor már tudtam, hogy minden pocak meg fog telni. Annyi étel került az asztalra, hogy már alig fértünk el, rengeteg meg is maradt. De nem az én környékemen a máj! Mert a máj nem az otthoni módon volt elkészítve hagymával, hanem ízletes, fűszeres szaftban várt rám, hogy hihetetlen puhasága a számban olvadjon gyönyörré. Az eddigi legfinomabb ételt ezen a helyen ettem, örökké emlékezni fogok rá…A cseh vegetáriánus srác nem tudja, miből maradt ki.
Megtelve visszacammogtunk a buszba és az autókba, majd célba vettük Aanjar ősi városát. Közben Samit kitettük az út szélén, mert ő barátait várta, akik autóval északra vitték, hogy ott raftingoljanak egyet vasárnap. Délután négy óra körül járt már az idő, mikor leparkolt a járművünk új állomásunkon. Az idő kellemes volt, nem volt semmi zaj a környéken, nagyon nyugodt volt ez a szabályos négyszög kialakítású városrom. A nap már nem sütött oly erősen, kellemes, lepihenős, elgondolkozós hangulat vett rajtam erőt, miközben a romok közt sétáltam, fényképeztem, beszélgettem a többiekkel. Egy képen jól látszik, hogy a történelem jóval felettem áll.
Hazafelé úton Hegevel beszélgettem múltjáról és jövőjéről. Jövője viccesebb volt, ugyanis kb. annyira komolyak a tervei, hogy 10 gyereket szeretne, és a világ legjobb építészeként saját tévéshowt. Kapásból meghívattam magam a műsorába, mint a világ jövőbeli legjobb gépészmérnöke. Rahma talált magának tunéziait, Hege dánt, Sami libanonit, én magyar beszélgetőtársakat, így mindenki – Dimzt kivéve – gyakorolhatta kicsit anyanyelvét. Kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet egy másik ország más, de hasonló nyelvét beszélő lakójával elbeszélgetni anyanyelvemen, bár ilyenre nincs esélyem, mert a finn már nagyon messze áll tőlünk. De a svédek, dánok, norvégok, vagy az ukránok és oroszok azért megértik egymást, bár elvileg nem egy nyelvet beszélnek. Érdekes érzés lehet.
Este fél kilenckor érkeztünk vissza Hamrára. Számomra eddig a legjobb nap volt Libanonban, nagyon örülök, hogy megismerhettem a folytonosan pörgő bejrúti oldal mellett a nyugodtabb vidékit is, valamint hogy hasonló korú csapattal tölthettem a napot jó hangulatban. A baráti társaságom is nagyon örült neki, hogy ráleltem erre a lehetőségre, és megszerveztem a csatlakozást hozzájuk, mert ők is élvezték. Azonban ez az utolsó szervezett utazásuk az orvostanhallgatóknak, így még egy ehhez hasonló nap nem lesz. De remélem, hogy lesz még jobb is!
Utolsó kommentek