Volt egy utunk Szíriába. Eredetileg három napra akartam menni, mert úgy tudtam, hogy a vízum, amit a határon adnak, három napra érvényes, azonban nem találtam útitársat ehhez a tervemhez, mert Dimz csak egy napra akart menni, Gagan viszont maradt volna legalább kettőre. Az utazás reggelén már Dimzzel is megcsúsztunk a készülődéssel egy picit, aztán mikor mentünk Gaganért, ő telefonálgatott, és a végén kijelentette, hogy ő nem megy, mert biztos információi szerint a szíriai vízum az útlevelében gondot jelenthet a későbbiekben, ha az USA-ba akar menni, márpedig ott szeretné megszerezni a mesterképzés végén járó diplomát, szóval nem akart kockáztatni. Frankó.

Elindultunk ketten, majd még a campuson belül csörgött a telefon, hogy a szlovák Ivan, Gagan szobatársa viszont eljönne velünk egy napra, de kell neki néhány perc a készülődéshez. Én kicsit ideges voltam a késés miatt, és bár én két napra pakoltam, úgy tűnt, hogy társat csak egy napra találok, de az az egy nap is rövidnek tűnt a megkésett indulás miatt, így nem igazán akartam várni, de végül is miért ne…

A nemzetközi mérnökcsoport a Charles Helou buszállomás felé vette az irányt. Úgy tudtuk, hogy fejenként LL20000-ért lehet találni taxit, ami elvisz minket Damaszkuszba, de akadt egy kis probléma: mi nem találtunk ilyet, csak olyat, aki LL25000-ért akart volna elvinni. Ezt sokalltuk, így végül kisbusz mellett tettük le voksunkat. Ez legalább kicsit olcsóbb volt, viszont nem annyira kényelmes, plusz várni kellett, amíg lesz elég utas ahhoz, hogy elinduljon, ugyanis nem menetrend szerinti járat. Egy fél óra után azért elindult, majd rövid út után még Bejrútban meg is állt, hogy a tetőcsomagtartót megpakolja fa székekkel és egyéb cuccokkal, hogy az ilyen transzportálással tegye nyereségesebbé a járatot a sofőr, és persze hosszabbá is.

A határ előtt megálltunk egy városban pár percre pénzt váltani, így egy dollárért cserébe 46 szíriai fontot vehettünk. Dél körül el is értünk a határra, ahol a libanoni oldalon viszonylag gördülékeny mentek a dolgok. A busz sofőre próbált segíteni nekünk, hogy melyik sorba kell beállnunk, így némi futkorászás után, amit nem nagyon értettünk, hogy miért és hova, sikerült megkapni a bélyeget a távozásról. Azt hittük, hogy ennyi volt az egész, de pár kilométerrel később megérkeztünk a szíriai oldalra, amiről már hallottunk egy-két rossz sztorit: a vízum ára $20-$40 között lehet, a várakozás pedig fél óra és hét óra közt. Próbáltuk felpörgetni az eseményeket, de nem akartak a dolgok gyorsan haladni. Akkor kezdett kellemetlenné válni a helyzet, mikor kb. 40 perc várakozás után a busz sofőr úgy döntött, hogy nem vár ránk tovább – ez végül is normális, mert a többiek többnyire libanoniak voltak, nekik nem kellett vízum, így gyorsan végeztek, és nem akartak ránk várni egész nap. Ivan és én $36-$36, míg Dimz csak $10-$20 körüli fizetség után megkapta a vízumot órára, így kissé fellélegezve elkezdtünk a sivatagi kopár és forró környéken keresni valakit, aki tovább tudna vinni minket Damaszkusz felé. Némi keresgélés után végül találtunk taxit, akit pofán röhögtünk, miután $100-ért akart minket elvinni, majd a korábbihoz hasonló kisbusz mellett döntöttünk inkább, ahol csak fejenként $2-t kértek. Viszont nem vitt el minket a belvárosba, csak egy külső kerületbe egy buszállomásra.

A város az első kellemetlen élmények ellenére kellemes hangulatot árasztott. A sivatag közepén fekvő négy és félmilliós település igazi keleti képet mutatott, nem olyan kevertet és kaotikusat, mint Bejrút. És persze elég meleg is volt délután három óra környékén, mikor megérkeztünk. A forgalom első látásra rendezettebbnek tűnt, mint a libanoni, és rengeteg sárga színű taxit láthattunk mindenfelé, aminek kb. a fele orosz Lada volt.

Sajnos elég nehéz volt embert találni, aki beszélt volna angolul, de végül taxiba ültünk és az óváros felé vettük az irányt. Szíriában ez volt a ramadán első napja, és mivel a lakosság 92%-a muszlim, így számítottunk arra, hogy nehéz lesz ételt találni, mert sok minden zárva lesz. Kissé nyűgösek voltunk az éhség miatt, így próbáltunk minél előbb ebédet találni magunkat, meglepően gyorsan sikerült is. Az utcán mindenütt árusok áruja hevert, úgy tűnt, hogy az egész város egy szuk, de ez persze nem volt igaz. Viszont hamar ráleltünk arra a kifőzdére, ahol boldogan habzsolva elfogyasztottunk egy egész grillcsirkét, némi salátát, majonézt és kenyeret, mindezért fejenként $2-t fizetve. Jóval olcsóbb, mint Libanon! Az ott dolgozó tag megkérdezte, honnan jöttünk, és mikor mondtam, hogy honnan, egy másik asztaltól egy idős bácsi felfigyelt, majd megkérdezte magyarul, hogy honnan jöttem. Enyhén szólva meglepődtem, hogy a damaszkuszi tartózkodásom első órájában már magyarral találkozok.

Az idős bácsiról annyit tudtam meg, hogy ’74-ben végzett Gödöllőn mezőgépészként, majd Szíriába költözött, és azóta is ott él. Legutoljára több, mint 15 éve járt Magyarországon, és ez meg is érződött a kiejtésén, mert alig tudtam megérteni.  Dimz mindenképp akart venni egy szitárhoz hasonló „ud” nevű hangszert, aminek eredeti előállítási helye Szíria, így fő célként ezt tűzte ki magának, szóval megtudakoltam, hogy mégis merre érdemes indulni ebben a városban, amiről semmit sem tudunk. A bácsi örömmel segített, a közelben megmutatta az öreg 2 km hosszú (!) szuk bejáratát, hogy ott majd mindent megtalálunk, majd magunkra hagyott. Közben nagy nehezen sikerült felvenni a kapcsolatot Samival; a libanoni telefon nem működött, így a magyarról küldtem üzenetet neki, megbeszéltük a találkozót. Közben belevetettük magunkat a bazárok rengetegébe, ahol a kelet csillogó aranyozott hamis kincseit, hangszereit, vízipipáit, fűszereit, terítőit és ruháit, valamint minden mást próbáltak eladni a turistáknak. Az hamar kiderült, hogy a libanoni szuvenír árusok cikkei drága szemetek ahhoz képest, amit itt találtunk. Megérkezett közben Sami, majd hét óra felé egy közeli térre vitt minket a sofőr vezette autója, ahol szabadon lettünk engedve, hogy keressünk magunknak szállást. Ő mivel egész nap nem evett, ment haza az ünnepi vacsorára, amit együtt fogyasztanak el családjával a ramadán minden napján, melyet körülbelül egy egyórás ima követett a mecsetben. Mi közben szétszéledtünk a helyen, és 20 perc alatt találtunk is nagyon frankó szállást mindössze fejenként $11-ért, klímával, hűtővel, saját fürdővel, és ez mégis csak a belváros.

Dimz lepihent egy órára, így Ivannal elindultunk egy sétára, amit összekötöttünk egy jó kis helyi chawarma és egy limonádé elfogyasztásával, miközben a várost figyelgettük. Egyre jobban éreztük a különbséget a kelet-nyugat keveréke, az őrült Bejrút, és az igazi keleti város, a nyugodtabb, tisztább, rendezettebb Damaszkusz között. Mindhárman nagyon hamar beleszerettünk a helybe. Este a hőmérséklet kellemes volt, a páratartalom alacsony, valamint nyugodtabbnak tűnt a város. Később megérkezett Sami, és elvitt minket kicsit kocsikázni: megmutatta, hogy merre lakik a miniszterelnök, majd a második leggazdagabb környéket, ahol ő lakik, majd felvitt minket egy hegyoldalra, ahonnan gyönyörű kilátás volt a hatalmas városra. Ezernyi fénye erősen világított és keveredett a rengeteg mecset zöld fényével. Ilyenkor az éttermek éjjel nyitva vannak, mert ha már nappal nem is, de éjjel azért szeretnek enni az emberek. Beültünk egybe, ittunk egy keveset, megkóstoltunk néhány jellegzetes szíriai, ramadán alatt fogyasztott ételt, és jót beszélgettünk. Előtte még az otthonról hozott, Szaúd-Arábiában termesztett, különleges és drága, valamint mézédes datolyával kínált minket, melynek íze nem hasonlítható az otthon kapható datolyához. Sami elmesélte, hogy mennyire hiányzik neki Bejrút, ahol minden este el tud menni bulizni, míg a jóval konzervatívabb Damaszkuszban nincs lehetőség ilyen szórakozásra. A napot végül olyan éjjel egy óra körül fejeztük be, amikor lepihentünk a hotelban, ideje volt kipihenni a nap fáradalmait.

Oh, igen, szóval mint olvasható, végül a többiek is beleszerettek eléggé a városba ahhoz, hogy ne induljanak vissza oly hamar Libanonba, így mindenki két napra maradt. Úgy döntöttünk, hogy a vasárnapot is a fővárosban töltjük, mert Dimz még mindig hangszereket akart venni, és nem akartunk egy hatalmas rohanást csinálni a napból, el Palmirába, majd vissza Bejrútba. Így délelőtt Dimz a szuk felé vette az irányt, Ivan és én pedig eltaxiztunk a plázába, ahol egy különleges boltban egy cipőt kerestem. Ez a bolt otthon még nincs, Bejrútban viszont a kiszemelt cipellőből nincs a méretemben ez pár sem már az öt bolt közül. Már fél tíz előtt megérkeztünk, azonban semmi sem volt nyitva, ugyanis a boltok a ramadán miatt csak tizenegykor nyitottak kis. Kivétel egy szupermarketet, ami tíz óra körül már tárt karokkal várt, így legalább meg tudtuk szerezni az aznapi reggelit. A bolt hasonlított az otthoniakra, azonban még igényesebb volt, a kiszolgálás még jobb, és az otthoni ócska bevásárlós zene helyett nagyon kellemes, instrumentális arab zene szólt.