Szombaton csajos utazásom volt: Hege, Rahma és Elissar voltak útitársaim dél felé vezető utunkon.  Ja, nem. Az iraki srác is csatlakozott hozzánk. Bejrútnak volt egyszer egy Coca-Cola gyára is, azonban már történelemmé vált, viszont a csomópont, ahol feküdt, még ma is őrzi az ital emlékét nevével jelezve. Tehát Colanál elcsíptünk egy buszt, és Tyre (Sur) felé indultunk. Az országban nincsenek túl nagy távolságok, így körülbelül egy óra alatt meg is érkeztünk az izraeli határhoz közel fekvő városba. Az autópálya a pálmafákkal övezett homokos tengerparton haladt végig, öröm volt kibámulni a kisbuszból. Közben Elissar mesélt néhány érdekes dolgot életéről, céljairól.

Elissar libanoni gyökerekkel rendelkezik, azonban Kaliforniában nőtt fel. Származási helye annyira fogva tartja, hogy céljai között szerepel, hogy miután befejezi a mesterképzést, és esetleg a doktorit az Egyesült Államokban, Libanonba költözik, hogy részese lehessen az ország fejlesztésének, mely jelenleg a gyorséttermes vonalat követi, nem épp a legjobb irányt. Ez igazán nemes cél, hogy saját céljait egy közösség célja mögé helyezi. Más, kevésbé befolyásoló tényezőkként még azokat említette meg, hogy ahol él, középosztálybeli lakosként, bár jó környék, az embereknek van pénzük, azonban munka után a szórakozás, barátokkal, családtagokkal való találkozás helyett mindenki a tévét választja partneréül, az előbb felsorolt személyek pedig csak a hétvégére maradnak. Ő azonban jobban kedveli a bejrúti életet, ahol bár kevesebb a pénz, mégsem tartogatják a semmire, hanem inkább élnek vele, minden nap barátok, családi vendéglátás van soron, és számos unokatestvérével is jobban tudná így tartani a kapcsolatot. Nem is beszélve arról, hogy itt a tenger jóval melegebb.

Tyre-ben hamar megkerestük a bizánci és római időkből maradt romokat, majd a hatalmas kapu alatt bandukolva elértünk a hatalmas lóversenypálya maradványaiig is, mely nézőterének tetejére is könnyedén fel lehetett mászni. Iszonyatos meleg volt mindenütt, árnyék meg sehol, így hamar továbbálltunk. Leintettünk egy taxit, aki felajánlotta, hogy elvisz minket a határhoz, ahonnan megcsodálhatjuk az izraeli haderőt, mely a másik oldalon sorakozik. És persze ha engedély nélkül átlépünk a semleges határövezetbe, akkor ajándék ólommal gazdagítják koponyánkat. Így került a választás a belvárosra, egész pontosan az öreg szukra, ami egyfajta piacot jelent. Szűk, egy-két méter széles utcák, tömeg, árusok, kik fűszert, vízipipát, ruhát, édességet, friss húst, halat és egyéb édességet árulnak, az emberek alkudoznak, gyümölcsöket vizsgálgatnak, igazán folyik az élet. Míg otthon az olajbogyó luxusterméknek számít, addig itt a feketéből egy kilogrammot meg lehet kapni LL2000-ért. Igazi, tipikus keleti piac ez, de sokat mégsem időzünk itt, a koszos várost magunk mögött hagyva Saida felé vesszük utunkat.

Visszafordultunk, és Bejrút felé vettük az irányt, mert épp így esett útba Saida. A busz már nem a korábban említett autópályán haladt, hanem a települések közti főúton, ahol két oldalról óriási banánfa ültetvények, citrom- és narancsfák vettek körül. A Biblia ezt a környéket nevezte Kánaánnak. Pedig tele van banánnal. Érdekes ízlés.

A hosszúnak tűnő út végén megérkeztünk a kiszemelt városba, ahol igazából nem néztünk meg túl sok mindent. Az egyik, legfeltűnőbb, legérdekesebb hely a parttól néhány tíz méterre egy apró szigetre épített erődítmény volt, melyet Nagy Sándor építetett. A hely egy icipicit Montecristo szigetére emlékeztetett, ahonnan a kilátás a végtelen, kék tengerre, a napfényes égre nyílt, mint itt. A fal úgy néz ki, mintha más épületek oszlopait használták volna fel tölteléknek, vagy egy modern szálerősítéses kompozit pásztázó elektromikroszkópos vizsgálatának kinagyított képe is lehetne. (Bocs.)  A változatosság kedvéért itt is volt egy szuk, ami nagyobb, mint az előző, de talán mégis kevésbé találtuk érdekesnek, bár lehet, hogy nem jártuk be eléggé. A szuk végén az utcában megnéztük még a szappanmúzeumot, ugyanis ez a hely nem csak a fűszerút helyén feküdt, hanem komoly szerepe volt a szappangyártásban is. Aztán ettünk egyet az egyik tengeri erődítményre néző étteremnél, arab (török) kávét ittunk rá, és elkezdtünk kérdezősködni, hogy hol találhatunk szabadstrandot a környéken.  A pincér fiú ránézésre a bátyját ajánlotta, aki taxisofőr, hogy majd ő elvisz minket a helyre egy ’service’-ért, és mi megbíztunk benne, így kerültünk el a gyönyörű, homokos, azonban nagyon szemetes tengerpartra, aminél nem sokon múlik, hogy olyan szép legyen, mint amilyeneket álmainkban látunk. Több méter magas hullámokban úszkálhattunk, és még medúza sem volt a vízben. Feltettük magunkat a vízre, erőlködés nélkül maradhattunk a felszínen. Fülünk a vízben a tenger zúgását hallotta, a nagy hullámok csukott szemmel ringattak minket, és vonszoltak ki szép lassan a part irányába. Igazán egyszerű dolog hullámsírban tengetni az időt, ha már így alakul.

Napnyugtáig maradtunk, azonban akkor sietősre vettük a figurát, mert a buszosok későn este magasabb tarifával számolnak, nem akartunk ebbe belecsúszni. Az út mellett elkezdtük figyelni a forgalmat, két percen belül már kisbuszban ülhettünk. Furcsa egy hely. Nincsenek indulási idők, menetrendek, mégsem kellett soha sem 10 percnél többet várni egy távolsági, vagy városi buszra. A káosz jobban működik itt, mint máshol a rendszer?