Kis visszatekintés az egy héttel ezelőtti szombatra. Ami vasárnap volt. Mindegy.
Ahmad, az AUB-n végzett korábbi libanoni IAESTE tag, meghívott minket a hegyekbe a nyaralójukba vasárnapra. Első találkozásunk az L-Clubos estén volt, nagyon barátságos srác, sokat tud dumálni, és szeret mindenféle programokat szervezni. Ezzel idén csak az volt a probléma, hogy nagyon elfoglalt volt, mert most már az Egyesült Államokban van, ahol mesterképzésen folytatja tanulmányait, és arra azért kellett készülni eleget.
Az előző esti bulizás után kialvatlanul, fáradtan keltünk hajnali félnyolc környékén, majd nyolckor már úton is voltunk a Cola nevű bejrúti közlekedési csomópont felé, ahonnan a távolsági buszok indulnak Hamdun (?) irányába is, a hegyekbe. Hege, Rahma, én. A szokásos, legkitartóbb csapat. Dimz meg még mindig gyengélkedett, így ő csak a buliba jött el, az utazást már nem vállalta be. Apropó buli. Az este folyamán ellestem mástól az ötletet, hogy rendeljek Mojito koktélt, ugyanis nem vagyok benne biztos, hogy otthon is friss mentalevéllel kapnám… Valamint váltottam pár szót egy libanoni sráccal, aki csak nyaralni jött haza egy hónapra, ugyanis ő maga Dubaiban dolgozik, mint sok más libanoni. És utálja az ottani időjárást, mint sok más libanoni. A bejrúti 34-36°C a 70-90%-os páratartalommal teljesen jónak tűnik a dubaii nem ritka 50°C-os hőmérséklethez képest. Ott aztán még nagyobb biznisz lehet a légkondicionálás, mint itt.
Szép lassan megérkeztünk a hegyi kis falu központjába, ahonnan felhívtam Ahmadot, hogy akkor most mi van, így ő jött értünk kocsival. Körülbelül egy magasságban voltunk ekkor a felhőkkel, amik pár dombocskával arrébb lebegtek, így a klímának is jobbnak kellett volna lennie. Ettől függetlenül kivételesen ez a hely is nagyon meleg volt, mégiscsak ez a legmelegebb hónap az évben. A program szerint elmentünk egy henteshez, aki a bejárat előtt lógó szétcincált lógó állattetemek mögött, ahol biológiaórát is lehetne tartani, elkészített nekünk némi darált húsból, paradicsomból és fűszerekből álló keveréket, amit megettünk. Na, nem nyersen, addig még volt néhány lépés hátra. Amíg a hús készült, felmásztunk egy kis dombra - ahol épp muzulmán táborozó gyerekek versenyeztek mindenféle feladatokkal -, hogy megcsodálhassuk a hegyek jellemző fáját, a pine tree-t (majd lefordítom egyszer, hogy milyen fa ez), valamint hogy a hegyek közt úszkáló felhőket nézegetve beszélgethessünk kicsit.
Miután elkészült a hús, elmentünk egy kis büfébe, ahol többek közt jellegzetes libanoni ételeket is készítenek, de csak egyszerűbbeket. Nagyon elfoglaltak voltak, így végül abban egyeztünk ki, hogy ők elkészítik a nyers lepényeket, mi megkenjünk a hússal, majd ők kisütik nekünk, így mindenki jól jár. Így első alkalommal vehettünk részt egy helyi étel elkészítésében, ami jó kis élmény volt mindannyiunknak. Körülbelül 40 lepényt készítettünk el, amit hamar bepakoltak a kemencébe, és egy perc alatt át is sütöttek. Mehettünk a nyaralóba.
A libanoniak szeretnek több helyen élni egyszerre, így hétvégente szinte mindenki utazik a másik városban vagy faluban lévő másik házába, így például hamduni nyaralóba, ami ez esetben egy nagyon gazdagon felszerelt épület volt, a teraszról gyönyörű kilátással a vidékre, teljes csenddel. Tiszta levegő, tiszta gondolatok, gyorsan lehetne abban a környezetben haladni egy könyv megírásával. Ahmad családjának egy része is ott töltötte a nyarat, így megismerkedhettünk az anyukával, néhány nagynénivel és nagybácsival, egyéb rokonokkal, valamint a ház körül tevékenykedő távol keleti szolgával. A legutóbbi segédkezett felszolgálni az ebédet is, majd az arab kávét, így kellemes grillezett ételeket, valamint az általunk elkészített húsos lepényeket, amikből be is falhattunk párat. Sokan örülnének, ha egyáltalán ilyen állandó lakhelyük lehetne, mint ez a ház, amit csupán nyaralónak használnak (bár egész nyáron).
Ebéd után elköszöntünk a családtól, majd elmentünk kocsikázni a környéken. Meglátogattunk egy hegyi forrást, aminek ittunk is a vizéből, majd egy másik falucskába mentünk, ahol ízletes libanoni édességeket faltunk, név szerint baklavát, melynek számos fajtája próbálhattuk.
Ahmad azóta már, rövid kitérő után Görögországban és New Yorkban, megérkezett Atlantába. Mi hazafelé úton a kisbusszal megálltunk Bejrútban egy piacféleségnél, mert az egyik utas ki akart szállni, venni valamit. Ott vártunk vagy 10-15 percet rá, míg továbbindultunk. Közben egy másik utas pedig érdeklődött afelől, hogy gépészmérnökként vállalkoznék-e egy gyárban egy 50 éves német présgép javítására, mert ők nem tudnak már pár alkatrészt beszerezni, mert nem gyártja már senki. Rövid gondolkodás után visszautasítottam az ajánlatot, bár az biztos, hogy érdekes kihívás lett volna. Később megtudtam, hogy az említett piac valójában egy kerülete Bejrútnak, melyet Sabra névvel illettek, palesztin menekültek helye ez, és véres történelem helyszíne is egyben. De erről majd később, bővebben.
Azóta megismerkedtem Ivan Lakatossal, a szlovák sráccal, valamint Gagannal, az indiaival, aki egyébként Angliában tanul. Amit ő mesélt, érdekesebb. India déli részéről származik, egy meglehetősen furcsa környékről, ahol egy népcsoportnak teljesen saját nyelve van és az átlagosnál magasabbra is nőnek az emberek, valamint nevük első tagja a családi név, utána az apa neve, majd a saját keresztnevük következik, szintén egyedül az országban. Mivel ennyire eltérnek a többi indiaitól, próbáltak kutakodni, hogy hogyan is alakult ki ez az egész, de csupán néhány teóriát sikerült gyártani, bizonyítékok nélkül. Szóval hogy kerültek oda? Senki sem tudja. Amikor Gagan amerikai egyetemekre jelentkezett, annyira megkavarta az egyetemi adminisztrációt a neve, hogy mindhárom nevére külön jelentkezőlapot küldtek neki. (Ha netán valaki jobban tisztában van India ezen részének jellegzetességeivel, és esetleg valamely információim nem 100%-ban igazak, kérem helyesbítsen.)
Utolsó kommentek