Sziasztok! A nevem Ahmad, itt élek az egyetemen. Kandúr vagyok. Már két éve töltöm itt mindennapjaimat a hallgatók közt, mondhatom, hogy igazán élvezem. Azok után, amiken keresztülmentem…

Gyermekkorom tipikus volt. Anyám terhes macskaként nem volt túl fürge, így mi nőttünk benne, ő meg inkább még fogyott. Szerencsére sikerült a világra hoznia minket 4 testvéremmel, akik közül hárommal három évet húztunk le az utcán. Bejrút veszélyes hely, ez okozta végül vesztét negyedik tesókámnak; a néhány éve történt bombázásokat nem láttuk túl közelről, inkább távolabbi kerületekbe húzódtunk, fel a hegyekbe. Ott sikerült elég ételt találni az éttermek melletti kukákban, és az unatkozó katonáknak sem sikerült eltalálniuk minket, pedig nem sokon múlott. Aztán amikor a helyzet nyugodtabbnak tűnt, visszajöttünk a belvárosba, mert ott mégis csak több az ember, több az elhullott kaja. Peches testvérünk épp egy fél szendvicset eszegetett a Bejrút Plázától nem messze a járdán, mikor közeledett vissza a büfé futára. A robogós azon kevesek közé tartozott, akit beoltott a nyugati média azzal, hogy megéri sisakot viselni a robogón, szóval óvatos ember volt. A túloldali sávból kanyarodott a büfé elé, de elszámította magát. A tömegközlekedős kisbusz gyorsabban jött, mint ahogy számított rá, így még épp elérte a robogója farát, mielőtt elérte volna a járdát. A moci megpördült, a bukósisak pedig lerepült a futár fejéről. Mivel tesó, azaz Halil, nem igazán készült fel a váratlan helyzetre teli pofával, hogy menekülnie kéne, ezért a bukósisakot talán meg sem érezte, ahogy belenyomta fejét a szendvicsbe, átszakítva koponyáját.

Szóval történnek balesetek. Azóta sem értem, hogy miért szaporodnak egyre inkább a fejvédős kétkerekűsök. Már majdnem minden századikon van sisak! Ki akarják nyírni az egész családomat és fajtámat? Illetve már nem csak az exfajtámat. Korábban macskusz sztrítusz voltam, most már macskusz universitus vagyok, ugyanis néhány éve sikerült bejutnom az egyetemi macskák zárt közösségébe. Ahogy a mondás tartja az arabok közt: ha egy csoporttal 40 napot együtt töltesz, olyanná válsz, mint ők.

Ez korai nyugdíjazásra hasonlított. Fadi, az egyetemi macskák vezére megválogatja, hogy kiket enged be a csapatba. Mondjuk nem tudom, hogy néhányan hogy kerültek be, hisz a leglepattantabbaktól kezdve a fél-oroszlánokig, a bölcsészektől kezdve az őrült futkározókig minden előfordul. Nekem meg – koromat tekintve – szerencsém volt. A legfiatalabbak közé tartozok, de miután a felvételi elbeszélgetésen a tanács és Fadi előtt elmeséltem kemény életem történetét, majd megmutattam sebeimet, végül agyonkarmoltam a ringben az ellenfelemet, nem volt már több kérdés: bejutottam.

Az élet itt nyakig tejfel: mondjuk a koránkelést nem csípem, de az éhezést még annyira sem, ezért megéri reggel félnyolckor a menzára menni. Minden reggel jön egy tag, egy ember, aki kiosztja az ételt a campus több pontján egymás után. Erről nem érdemes lemaradni, és érdemes erőszakosnak lenni, mert ez nem Európa, ahol minden annyira meg van szervezve, hogy mindenki egyenlő adagot kap a fejkvóta szerint. Itt, ha kell, vedd el, harcolj, küzdj! De nem viszem túlzásba, mert tekintélyem viszonylag nagy, így nem futnak el előlem az eledellel, viszont nem akarok elhízni sem; formában kell maradni.

A nap többi része sétálgatással telik és hűsöléssel. Szeretem az itteni párás, tengeri levegőt, meg a meleget is. Mindemellett biztonságban is vagyok. Mivel hivatalosan az egyetem tulajdona itt minden macska – de csak hivatalosan, egyébként nem tartozok senkihez -, így ha egy kétlábú bántani merne, keményen meg kellene érte fizetnie. Ezért jobb az őrök szeme előtt maradni, így biztosan nem esik bántódásunk. Az élet nyugodt, néha csak egy felvételi gyűlésre kell elmenni, ami izgalmas pontja a hétnek, és semmi több. Ez a cicavilág nem kutyavilág.