(Ezt tegnap írtam.)

Nagyon elkezdtek lelépni az emberek. Ma utazik haza Sami Damaszkuszba, Rahma Tuniszba, Luay Irakba, azt hiszem a montenegrói srác na vajon hova, szerdán lép le Mahrasz Iránba, jövő hét hétfőn Dimz, aztán szerdán én… Kezd eléggé szétcsúszni a csapat. Leginkább az a gondolat telít el szomorúsággal, hogy a többséget vélhetően itt látom életemben utoljára... mármint élőben, a Facebookos képek nem számítanak. Idejönni egyedül, barátságokat kötni, majd ezeket hamar megszakítani nem a legjobb érzés. Bár tudom, hogy lehet kapcsolatot tartani, de még egyszer a csapat nem lesz már együtt, az biztos.

Hazatérve nem lesz sok időm ezen gondolkozni, mert újra láthatom otthoni barátaimat, és rengeteg elintézni valóm is lesz, így az élet nem fog megállni. Elég hülyén is nézne ki, ha két izgalmas hónap után otthon csak az orromat lógatnám, hehe.